Főkép

Az idehaza teljességgel ismeretlen, ám többek között az Északi Tanács Irodalmi Díját is magáénak tudható Dorrit Willumsen egy igen érdekes ötlettel állt elő akkor, amikor egyetlen kisregényben próbálta ötvözni az olyan egymástól meglehetősen távol lévő témákat, mint a társas magányt, az időskor problémáit, a kései önmegvalósítás lehetőségeit és korlátait, valamint a realizmust és a szürrealizmust.

 

Az A ​hagymától kicsordul a könnyünk 74 éves hősnője éppen a születésnapján, egy párjával nem túl meghitten elköltött vacsora után úgy dönt, hogy különösebb magyarázkodások nélkül kilép eddigi életéből, és valami újba kezd. Lehet, hogy már a rövidtávú memóriája nem a legjobb, de el tudja látni magát és emlékszik a régi dolgokra, így magának új nevet választva beleveti magát egy, az eddigiektől gyökeresen eltérő életformába.

 

„Visszamegy a könyvtárba, és kikéri az Eltűnt időt.

– Melyik kötetet? – kérdezi a könyvtáros.

– Csak úgy véletlenszerűen. – Ő is véletlenszerűen lép be és ki az időből, amikor kinyit egy könyvet, olyan, mintha egy családi körbe lépne be. Mindegyiküket ismeri, gazdagok és szépek, és talán nem egészen boldogok. De nem is szenvednek túlságosan."

 

Eleinte Wendy még nem tudja, mit kezdjen magával, és egyetlen társa mindössze az a farkasbunda, akit képzeletében megszemélyesít és aki tanácsokkal látja el. A nő napjai egy részét egy könyvtárban olvasgatással tölti, és miközben belemélyed az Eltűnt idő nyomában regényfolyamába, felelevenedik előtte nem túl kiegyensúlyozott gyermek- és ifjúkora is, melyben sok mindent nem úgy csinált, ahogy szerette volna. De hát változtatni sosem késő! Ezután például a nő csak egészségtelen, elsősorban gyerekeknek való ételeken él (mint például a különböző sütemények), és egyre inkább összemosódik számára a múlt és a jelen. Főleg akkor, amikor beköltözik egy felújítás alatt álló ház apró kamrájába, és ott marad akkor is, amikor megérkezik az új tulaj, egy férfi, aki egyetlen régi szerelmére emlékezteti...

 

Ahogy fogynak az oldalak, úgy mosódik össze minden mindennel, és sokszor Wendyhez hasonlóan az olvasó sem tudhatja, hogy mi történt meg a valóságban és mi nem. Az események pedig hol humorosak, hol szomorúak, hol meghökkentők. Ugyanígy igaz ez a nyelvezetre is, amely néha minimalista módon szikár, visszafogott, néha pedig kimondottan költői (Kertész Judit remek fordítása).

 

Willumsen vékonyka kötete egy igen érdekes alkotás, amely meglehetősen furcsán mutatja be, hogy az élet sosem áll meg és mindig lehet változtatni rajta. Bár egészen biztos vagyok benne, hogy az A ​hagymától kicsordul a könnyünk nem lesz ott az év végi toplistámon, de ettől függetlenül is érdemes lehet elolvasni.