Főkép

Az eddigi olvasmányaim alapján már egy ideje arra jutottam, hogy többnyire fordított arányosság áll fenn az elmesélt történetek „kereksége" és a között, hogy egy kötet mennyire tekinthető szépirodalomnak. Tehát ha van egy történet, amely valahonnan valahová tart, elkezdődik valahol, felfelé ível és aztán megnyugtató módon lezárul, egy olyan történet, amely elmesélhető néhány mondatban, és amely szépen megáll a maga tökéletes kerekségében, akkor bizony az ezt tartalmazó kötet valószínűleg nem szépirodalmi. Ha viszont óriási gondban vagyunk egy regény történetének elmesélésében, nehezen tudjuk megfogalmazni, hogy miről is szólt az adott könyv, hiszen amit olvasunk, nem tart sehonnan sehova, nem kerek egész, akkor szinte egészen biztosan szépirodalomról beszélünk. Ha ezt az elvet veszem alapul, akkor a holland Gerbrand Bakker második magyar nyelven megjelenő kötete, A borbély fia az egyik leghamisítatlanabb szépirodalmi alkotás, amivel mostanában találkoztam.

 

Bakker már a legelső, a többek között a rangos IMPAC Dublin irodalmi díjat is elnyerő, Az iker című könyve óta óriási kedvencem. Az a kötet a maga visszafogottságában is igen emlékezetes módon számolt be egy diszfunkcionális család életéről, illetve arról az égető kérdésről, hogy a saját egyéni életünket éljük-e, vagy azt, amelyiket a környezetünk ránk kényszerít?

 

Az új regényben - sok egyéb mellett - ismét csak ez a két fő téma kap központi szerepet, hiszen nagyon úgy tűnik, hogy a negyvenes évei elején járó Simon sorsa már a születése előtt eldőlt, ugyanis édesapja még ekkor egy légiszerencsétlenség áldozata lett. Így nem is lehetett kérdés, hogy a fiúból - apja helyett is - fodrász lesz, aki továbbviszi nagyapja jól menő üzletét. Simon ezt - mint gyakorlatilag minden mást is az életben - szó nélkül elfogadott, így lassan a középkorúság küszöbére érve elmondhatja magáról, hogy van egy jól menő barber shopja, és ennek révén annyi pénze, amiből gond nélkül megél, meg egy tökéletesen szürke élete barátok, szerelmek és különösebb események nélkül.

 

„Az emberek csak úgy csinálnak dolgokat. A dolgok csak megtörténnek. És kész.”

 

Így a kötet java részében nyomon követhetjük ezt a szinte „tulajdonságok nélküli” embert, amint elvégzi a napi rutinját, magában hümmögve hajat vág a kuncsaftjainak, néha találkozik az anyjával vagy a nagyapjával, összeszed egy–egy alkalmi szeretőt, és nagyjából ennyi. Ezt a nagy-nagy szürkeséget ugyanis még az sem tudja nagyon megzavarni, hogy még számára is elképesztően nagy szexuális vonzódást kezd el érezni az anyja vízitorna csoportjába járó mentálisan sérült fiatal (talán 18 éven aluli) fiú iránt, mint ahogy az sem, hogy végül négy évtized után mégis csak érdeklődni kezd édesapja élete és halálának körülményei iránt. Aki, hamar kiderül, jó eséllyel túlélhette a katasztrófát.

 

Mindenképpen óriási és kockázatos vállalás a szerző részéről, hogy egy olyan művet írt, amelyben szinte nem történik semmi (így természetesen érdemi története sincs), ám ettől függetlenül mégis tökéletesen működik. A borbély fiát elsősorban azoknak ajánlanám, akik nem csavaros történeteket, hanem a való élet eseményeit és problémáit szeretik látni egy regény lapjain. Nekik viszont kötelező darab lehet Bakker alkotása.