Dűne: Második rész

Ahogy olvasgattam a film megtekintése után a különféle kritikákat és véleményeket, azt láttam, hogy már kb. mindent leírtak erről a filmről, ami nekem eszembe jutott. Hát még Krisztus utolsó megkísértése is beugrott valaki másnak is. Úgyhogy, bár ez általában is igaz szerintem minden cikkünknél (de megkockáztatom, még a legnagyobb, legfontosabb, ünnepelt és félve tisztelt kritikusok esetében is), most különösen így van: ami itt következik, az is csak egy vélemény.

Az első Dűne regény kisebbik felét feldolgozó első rész minden monumentalitása mellett is csak megalapozás volt (és maga a teljes első regény is, hiába sci-fi klasszikus, csupán az első része egy már-már felfoghatatlanul messzebbre és mélyebbre vivő, roppant történetfolyamnak). A második filmben azonban minden beindul, de olyan elsöprő erővel, hogy valóban belepasszírozza az embert a mozi ülésébe. És igen, ahogy mindenki leírta: ezt a filmet moziban kell nézni, úgy ad teljes élményt. És igen, még ez a két nagyszerű film sem adja vissza teljes mélységében azt, amit a könyv.

Megértem azokat, akiknek problémájuk van ezzel a filmmel, mert nem olvasták a könyvet. Annyira összetett, annyi apró rezzenésből, utalásból, részletből kellene valójában nagyon gyorsan összeállítani a képet, hogy az nem egyszerűen kihívás a néző agytekervényeinek, hanem konkrétan kultúrsokk. Lehet, hogy Denis Villeneuve rendező és Jon Spaihts társforgatókönyvíró úgy voltak vele, hogy nem akarnak szájbarágósak lenni, csakhogy ha nem olvastad a könyvet, akkor nem fogod érteni a filmet. A szereplőknek ugyanis éveik vannak felkészülni, mégis sokként éri őket sok minden, ami történik; az olvasó, ha apránként is, de megkapja a szükséges infókat a könyvből (ahol egyes szereplők gondolatait is olvashatjuk, amit ugye filmen nem lehet megcsinálni). Ám az előképzetlen néző csak néz, hogy mi a fészkes franc folyik itt, hogy lett hirtelen Jessicából ilyen gonosz anya, miért csinál ilyen furcsákat a legfőbb főszereplő Paul, egyáltalán, mi az, ami történik, és hogy egyáltalán élheti túl, és a többi. Nem csoda, hogy annyian írtak marhaságokat ezek kapcsán – még ha képes is vagy minden idegszáladdal figyelni minden részletre, s azokat azonnal beleilleszteni a teljes képbe, felfogni, értelmezni, levonni a következtetéseket, akkor is marad sok olyan rész, amit egyszerűen nem értesz meg, ha nem olvastad a könyvet. Ez van.

Szóval jó hozzáállás azt mondani, hogy a könyv az könyv, a film az film, külön kell őket kezelni. És még így is azt gondolom, ennél jobban ma ezt a könyvet nem lehet filmre vinni. Ahogy a képzőművészet történetében is láthatjuk, itt is megvannak a jelen korszak aktuális divatos elemei, beszüremlő hatásai (pl. hogy ki sem merik ejteni a könyvben gyakran elhangzó dzsihád szót…), de amit a belső monológok kihangosítása nélkül filmre lehet vinni, azt Villeneuve és munkatársai megoldották. Itt a látvány nem egyszerűen elképesztően, döbbenetesen látványos, hanem olyan, hogy elhiszem. Hogy egy pillanatra nem jutott eszembe a film nézése közben, hogy de hát ez csak egy film egy elképzelt jövőben és helyeken.

Aztán a filmzene, egyáltalán a hang. Hans Zimmer zseni, ezt régóta tudjuk. Most azonban azt éreztem, hogy már nem lehet tovább fokozni a hatást. Egy újabb odavágás az üstdobnak vagy minek, ha valaki épp a Hangot használja; egy újabb trombitálás a tibeti ceremoniális kürtön (avagy dungcsenen – már ha tényleg azt használták, mindenesetre valami hasonló) már nem ad annyit hozzá. Fura módon pont a maximális hatásfokra járatott hang és zene volt az, ami viszont kizökkentett. Maga alá temeti a nézőt, de míg a képek tudnak hozzáadni valamit a Frank Herbert író által megálmodott világhoz (pl. a Harkonnenek bolygóján játszódó, sajátos fekete-fehérbe forduló részek konkrétan művésziek, de a színes képek közül sok szintén dísze lenne egy tisztán művészfilmnek is, és ezzel olyan rétegeit adja át a regénynek, melyet szóval meg színészi játékkal nem lehet megoldani) – addig a hangeffektek és a muzsika túl sokszor csap át hatásvadászba.

Hasonlót érzek Dűne bolygó a sivatagi élethez döbbenetes mértékben alkalmazkodott őslakosainak, a fremenek bemutatása kapcsán is. Átjön, hogy vannak köztük fanatikusok, míg mások szkeptikusok a külvilágból jött megváltóval szemben, és hogy a kultúrájuk, személyiségük a kulcsa a túlélésüknek, tehát nem lehetnek másmilyenek, mint amilyenek (egyszerre kegyetlenek és összetartóak stb.). Mégis nehezebben hittem el, hogy Paul maga mellé tudja őket állítani, mint ahogy ez a könyvben megjelent. Stilgar, az egyik kulcsfigura helyenként már-már idiótának tűnik nagy vallási megszállottságában, miközben egyrészt beigazolódik sok minden, amit vall, másrészt kiderül, hogy az egyszer majd eljövő megváltó legendáját a Bene Gesseritek évszázados (ha nem régebbi) aknamunkája hintette el a fremenek köreiben. Ez már így leírva is rém bonyolult, de Herbert ennél sokkal-sokkal több oldalát mutatja meg ennek is, miközben Stilgar is sokkal fontosabb és rétegzettebb figura a regényben. Mindez azért zavar, mert azt gondolom, ha a film szándékosan kerüli a dzsihád szó használatát, akkor nyilván a készítők is tisztában voltak jelenkori párhuzamaival (egyúttal az emberi történelemben évezredek óta zajló, a Dűnében is megjelenő folyamatokkal). És meg is mutatják, hogy a fremenekkel nem érdemes b…akodni (már elnézést). Mégis úgy érzem, nem mentek el a falig (talán majd a harmadik részben?). Herbert maga sem mondott ki mindent a regényeiben, de ha kicsit közelebbről megvizsgáljuk, mi zajlik a világban, mit művelnek a nagyhatalmak, miféle háborúk folynak, akkor már nem csak a párhuzamok látszanak, hanem az is, hogy valamit itt a film még nem mert elénk tárni…

Vagy csak a nézőre hagyja, hogy mit mond neki. Hiszen így is irgalmatlanul sok rétege van a filmnek. Egy síkján brutális bosszútörténet, melyben a főhős maga mögé állít egy egész, civilizálatlannak ható népet, Zöld Édent ígér nekik, majd háborúba hajtja őket. Csakhogy akik ellen mennek, azok évszázadok óta sanyargatják ezt a népet, és kifosztják a földjüket (amin egyetlen értékes van, még csak nem is olajnak hívják, de anélkül pl. nincs űrközi repkedés…). Ha politikailag korrekt nézőink felvetnék, hogy milyen ótvar dolog, hogy megint egy fehér europid férfi lesz a megmentő, az, aki majd segít a civilizálatlan helyieknek, akkor mint vélekednek vajon az egyértelműen gonosz figurákról, akik mind fehér europidok? Néha még én is úgy érzem, Herbert túl nagyot merített, olyan mérhetetlen dologba tenyerelt, amit nem lehet elintézni egy regénnyel. Bizonyára ezért is írt továbbiakat, ugye…

A világpolitikai, őrült méreteket öltő hatalmi játszmák mögött, vagy inkább azok mélyén, ott vannak az ezeket befolyásoló egyéni sorsok, különösképp Paulé, aki szerelmes Csaniba, és csak vele szeretne lenni, de olyan terhet ró rá a sors (meg a világpolitika, meg a Bene Gesserit rend, meg új otthona), amibe ha nem roppan is bele, bizonyosan elveszít valamit az emberségéből. Legfőképp az ő belső vívódásai adják a film színészi szempontból legnagyobb kihívást jelentő részét, és Timothée Chalamet jobbára el is tudja ezt játszani (ismétlem: a belső monológok nélkül). De ha nem olvastam volna a regényt, nem érteném a fordulatokat, az egész problémázást. És ez baj, mert ez a sztori veleje, ő a központi figura, aki végül persze, hogy beleáll és teszi, amit kell, de hiába olyan a film, mintha magunk is benne lennénk a világban, Paul egyre inkább idegenné válik a néző számára, ami csak egyfelől jogos – a könyvből azért jobban megértjük, mi történik, mi mozgatja. A történet folytatásában sem lesz kevésbé komplex figura…

És még sorolhatnám, fölöslegesen. Legyen elég annyi, a Dűnét muszáj moziban megtapasztalni, mert olyan élmény, ami ott teljesedik ki, és amihez fogható kevés van. De ez hatványozottan igaz a Dűne regényekre, és hogy el kell őket olvasni.