Főkép

Az utóbbi egy–két évben, a betegségem súlyosbodásával párhuzamosan észrevettem, hogy változni kezdtek az olvasási szokásaim, és egyre több és több verseskötetet veszek kézbe. Persze a líra mindig is érdekelt, de az elmúlt időszakban megéreztem, hogy egy-egy jól sikerült vers néha lehet olyan mély, mint egy több száz oldalas regény.

 

Érdekes módon hozzám talán a lengyel költészet áll legközelebb (említhetném Szymborska, Zagajewski vagy éppen Krynicki műveit), de a hazaiak közül is szívesen olvasom többek között Hartay Csaba, Szöllősi Mátyás, Terék Anna, Kántor Péter, Áfra János, Peer Krisztián vagy éppen Győrffy Ákos szövegeit. Most viszont egy újabb magyar alkotó került fel a listára, hiszen ami már a folyóirat-megjelenésekből is sejthető volt számomra, az a debütáló kötete után egészen nyilvánvalóvá vált, a 24 éves Rékai Anett már most több mint puszta ígéret. A pár hete megjelent, Petri-díjas Menetiránynak háttal című kötetet egyértelműen egy igazi érett alkotó írta.

 

Ez a vékonyka (alig több mint félszáz oldalas) mű három nagy egységből épül fel. Az első, a „Sós" elsősorban a kamaszkor végének és a felnőttkor kezdetének krónikája, és mint ilyen, számomra a kötet legerősebb része. Rékai prózaversszerű szövegeiben egyszerre jelennek meg azok a történések, történetek, melyeket mindenki megtapasztalhatott, átélhetett; az a személyesség, ami mindezeket mégis egyedivé teszi; az a néha kissé kifordított nézőpont, ahonnan ezeket figyelve megérezhetjük az itt ábrázolt mindennapi események mélységét; illetve az a végletekig csiszolt hang, amely mindezt közvetíteni tudja a felénk.

 

 

Balaton

 

Szerettem volna egyszer egy balatoni verset írni.

Posztszocialista, nosztalgikus idillt lángosos bódéval,

dobozos sörrel és vízibiciklivel.

Napozás a sült hekk szédítő olajszagában,

nyakig merülés a bokáig érő vízben, satöbbi.

A kortársaim közül jó páran

komoly szövegeket húztak fel

egy-egy balatoni strandolásra. Csak hát az a baj,

hogy nekem a Balaton pocsolya.

Állott vizű, sekély, iszapos kacsaúsztató.

Azok az emberek pedig, akik szeretnek

a Balatonon lenni, a kevéssel is megelégedők,

azok, akik nemcsak beletörődnek a dolgok

jelenlegi állásába, de még meg is játsszák,

hogy boldogok – – – Istenem, de szeretnék

egy nap repülőgépről visszanézni a

szántóföldek sárga-zöld-barna folttakarójára,

és arra gondolni, hogy hiányozni fog ez a hely,

a Balaton, a lángos, a hekk, a satöbbi.

 

A második egység, a „Semmi intim" az ebben az életkorban szinte kötelezően megjelenő szerelmes-szakítós-szakítás utáni fájdalmat feldolgozó verseket tartalmazza, melyek szintén gond nélkül átélhetőek, hogy aztán a zárótömb, az „Én nem ilyennek képzeltem a költészetet" már a költői szakmába való belépésről, az itt átélt sikerekről és traumákról meséljen vállaltan feminista szemszögből. De akadnak itt olyanok is, melyekben a szerző fejet hajt a nagy elődök, mint például Sylvia Plath előtt.

 

 

Nyári nap a lynni strandon

 

Te ismered a mélységet.

Kiúsztál a nyílt tengerre, és

felkavartad a sötét iszapot,

kagylók után kutattál,

tüdődet összeszorította

a víznyomás. A határaidat túlbecsülted,

vagy soha nem is érdekeltek.

Egy pillanattal tovább voltál odalent,

mint kellett volna. Első lélegzeteddel

sós vizet szívtál be. Még a parton ülve is

köhögtél, miközben a rücskös osztrigát

két kővel összezúztad. Kicsit turkáltál

a nyálkás szilánkok közt, mire megtaláltad.

Acélszürke, csillogó drazsé.

Büszkén görgetted a tenyereden.

Lenéztél, vagy egyszerűen csak tudtad, hogy

én erre sose leszek képes. A tengerbe

legfeljebb a bójáig merészkedtem.

Ott még épp leért a lábam. De

legtöbbször csak térdig gázoltam a vízben,

ehhez fürdőruhát se kellett felvennem,

csupa szemét, sztaniolpapír, narancshéj,

hínár omlott a lábamra. Jó esetben is

csak partra sodródott, összetört

kagylóhéjak közül válogathattam.

 

Ezek után nem lepne meg, ha Rékai Anett pályakezdő kötete, a Menetiránynak háttal az idei év egyik, ha nem a legjobb hazai lírai alkotása lenne, és biztos vagyok abban, hogy a szerző előtt még szép jövő áll.