Főkép

Mozart huszonkét operája közül a tizediket tizenkilenc évesen írta – az elsőt már tizenegy évesen –, és az 1775-ben az olasz Pietro Metastasio librettójára, sorban tizedik zeneszerzőként általa komponált „Il Re Pastore (A pásztorkirály)” egy amolyan átmeneti műnek számít a tökéletes és a zseniális operái között – ahogyan azt megtudhattuk Fazekas Gergely nem csak informatív, de roppant szórakoztató hangverseny előtti előadásából, ami ugyan már hagyománnyá kezd válni a Müpában (a remek, előadásokat is kísérő füzetekkel), de nekem még csak az első ilyen típusú esemény volt, amelyen részt vettem, ha az orgonapárbaj nem számít.

 

A mű Miksa főherceg tiszteletére írt opera seria, vagyis tragikus, de legalábbis komoly hangvételű barokk mű, ami a drámát mozgató recitatívókra és az érzelmeket kifejező áriákra oszlik, éppen ezért már a maga korában is a koncertszerű előadás volt jellemző a műfajra, amelynek során a közönség inkább a mai jazz koncertek hangulatához hasonlóan vagy még annál lazábban is viselkedett – még szüneteket sem kellett elrendelni a büfé miatt, mert előadás közben osztogatták az akkor még egzotikumnak számító narancsot és egyéb frissítőket.

 

Ilyesmi ezen az előadáson nem történt, viszont ahogyan Mozart korában egy kasztrált énekelte Amintasz, Szidón elűzött királyának fia szólamát, most Baráth Emőke szopránt csodálhattuk meg a szerepben, ami a maga korában még átjárható volt a kasztrált és női énekesek között, napjainkban pedig értelemszerűen csak így oldható meg. Baráth csodálatos énekes, lágy, meleg hangon, az öt énekes közül talán leginkább beilleszkedve  a nagyszerű L’Arpeggiata historikus zenekar hangzásába énekli végig az estét. Bár a többi énekes is egytől egyig kitűnő, ha az áriákat korabeli pop dalként hallgatja az ember – ahogyan Fazekastól megtudtuk egyedül Metastasio librettóira nagyságrendileg ezer operát írtak, azaz a zeneipari tömegtermelés képzete nem újkeletű, még hogyha nyilván a zenehallgatás közel sem volt ennyire széleskörű –, Baráth áriái és néha még a recitativók során mutatott megoldásai tűntek a legizgalmasabbnak – ami persze a zeneszerzőt is dicséri. De a másik két női énekes is lehengerlő: Elena Sancho Pereg spanyol és Tamara Ivanis horvát szopránok annyira erőteljes és karakteres kontúrú hanggal énekelnek a zenekar felett, hogy minden egyes áriájuk beragyogja a Bartók Béla Hangversenyterem egészét.

 

Rolando Villazón mexikói tenor is egészen lenyűgöző, és ahogyan Fazekas előre felhívta rá a figyelmet, a második felvonásban Mozart egészen komplikált, az énekes bravúrnak nem csak lehetőséget adó, de azt egyenes megkövetelő szólamokat komponált, hogy aztán a minden jó, ha a vége jó jegyében Mozart az öt énekes szólamait kórusban cifrázza tovább, Nagy Sándor dicséretével, ami a felvilágosult abszolutizmus idején könnyen felcserélhető Miksa főherceg laudációjával is.

 

Remek előadás, amelynek a fantasztikus sikere sem maradt el: a budapesti közönség hatalmas tapsviharral díjazta már a hangverseny közben is, de a végén még inkább az előadóművészeket.

 

Vezényel:

Christina Pluhar 

 

Szereplők:

Alessandro - Rolando Villazón 

Aminta - Baráth Emőke 

Elisa - Elena Sancho Pereg 

Agenore - Zachary Wilder 

Tamiri - Tamara Ivanis 

 

Közreműködik:

L'Arpeggiata