Főkép

A zenei párbajt feltehetően egyrészt a zenélés alapvető mozzanata, a játék és az ezzel együtt járó játékosság hívta életre, másrészt pedig a minden művészeti ágra jellemző versengés, ami már a kezdetektől fogva jelen van a szobrászatban, az építészetben vagy a festőművészetben, mitől lenne ez másként éppen a zenében? A Művészetek Palotájának hosszú hagyományra visszatekintő orgonapárbajai ezt a rivalizálást hétfő este most a Hammond-orgona két olyan világsztár jazzmuzsikusával elevenítették fel, akik mindketten lehengerlő mesterei a hangszernek: hogy Larry Goldings és John Medeski társaságát sikerült a szervezőknek erre a célra megnyerniük, minden elismerést megérdemel.

 

Ugyanis kétséget kizáróan páratlan estének lehettek tanúi, akik eljöttek vagy online követték az előadást: ki hallott már olyat, hogy Goldings vagy Medeski F. Győrffy Anna 1955-ben, a Hófehérkéhez rajzolt diafilmkockáira improvizáljon? Ráadásul nem csak a két Hammond egyikén, hanem Európa legnagyobb hangversenytermi sípos orgonáján, váltakozva? Az előadás ugyanis valójában egy játékos zenei vetélkedő volt, amelynek során különféle zenei feladatok rögtönzött megoldásával szórakoztatták a művészek a közönségüket, amelyek egyike a szünet után a történetmesélés volt diák illusztrációján keresztül.

 

Az este moderátorai, Fazekas Gergely, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem docense és Premecz Mátyás, zongorista, orgonista és zeneszerző rendkívül profin vezették le a műsort a művészek mellett helyet foglaló szinkrontolmács hölgyek társaságában: Fazekas vázolta a feladatokat, Premecz pedig a megoldásokat követően mondott néhány instant, pozitív kritikát az elhangzott improvizációkról. Az első feladat szerint, hat jazz standardból véletlenszerűen (dobókockával) kiválasztott témára kellett bemutatnia egy ötperces rögtönzést, először Larry Goldingsnek (Bemsha Swing), majd John Medeskinek (I’ve never been in love before). Az első egy blues alapú swing 1952-ből, a második pedig egy ballada 1950-ből. Mindkettőjük játéka táncol, talán Medeski van egy picit nehezebb helyzetben, hogy egy lendületes kezdést követően ne ültesse le rögtön a hangulatot a téma jellegéből fakadóan. De a hangszín és tempóválasztásainak váltakozásával talán rögtön a legerősebb saját produkcióját mutatja be az este során.

 

A második körben, egymásnak frissen írt dallamokat kell improvizatív köntösbe bújtatniuk: Goldings, aki másodállásban humorista (Hans Groiner álnéven), kapva kap az alkalmon és a „Hull a Pelyhes” dallamát elpötyögve csodálkozik rá Medeskire, mielőtt a neki írt melódiával kezdene valami igazán fergetegeset. Medeski már csak viszonozni tudja a poént, de a neki írt Goldings hangokból inkább csak egy absztrakt, a korábbi sokszínűséggel szemben egy meglehetősen zárt hangzású improvizáció születik.

 

A harmadik kör pedig szinte lehetetlen feladat elé állítja a Hammond nagymestereit: sípos orgonán improvizáljanak egy-egy Bartók darabra, amelyek nagyzenekari feldolgozásaiba, felvételről először mindannyian egy picit belehallgathatunk – a 3. zongoraverseny 1. tételének allegrettoja (Goldings) és a zenekarra írt concerto 4. tételének intermezzo interrottója (Medeski) került kisorsolásra. Goldings még kezd is valamit a kotta hangjegyeivel, ami valamennyire Bartók darabjára is emlékeztet, Medeski viszont inkább a sípos orgona hangszíneivel kísérletezve igyekszik megbirkózni a feladattal, és picit úgy sikerül neki, mint amikor egy klasszikus gitáros először vesz kézbe torzított rock gitárt.

 

A záró, együttes rögtönzés méltó megkoronázása az estének: a szünetben egy láda mellé kihelyezett kottapapírra várnak a szervezők a közönség által írt dallamokat, üzeneteket vagy rajzokat, majd a beérkezett, nagyjából száz „pályaműből" kisorsolnak hármat-hármat, hogy ezek felhasználásával improvizáljon a két művész együttesen a két Hammondon és a sípos orgonán, tetszés szerinti felállásban. Az eredmény, egészen addig amíg a Hammondoknál maradnak, magával ragadó: Goldings már a Hófehérke alatt is bemutatta képzelőerejének széles spektrumát – ahogyan animálni képes a diafilmeket a harmonikus modulációival és a bontott akkordjátékával, páratlan –, és amit most az egyik hallgató által a szünetben csak úgy papírra vetett Bach fúgával kezd a közös improvizáció dzsungelben, szédületes. Amikor viszont átvált a sípos orgonára, hirtelen Keith Jarrett „Hymns Spheres” improvizációira emlékeztető, rideg éteri muzsika tölti meg a teret, amit követően a Premecz Mátyás által ad hoc behozott Moog szintetizátort is „bezsírozza” egy picit: Goldings hirtelen eltorzuló arckifejezése, merev mozgása és a hangszerről áradó agresszió a Nyolcadik utas: a halál c. film Bishopját juttatja eszünkbe, és csak drukkolni tudunk, nehogy Goldings is hasonló sorsra jusson!

 

Ahogyan a beszámoló hosszúsága is érzékelteti, egy talán a kelleténél hosszabbra sikerült, de élményekben rendkívül gazdag este volt, amelynek ráadásában szívesen meghallgattuk volna a két óriást csak úgy lazán, inkább már koncertszerűen, kettesben a színpadon. Ehelyett viszont a szervezőknek az az ötletük támadt, hogy az éppen Goldingssal Európában turnézó Jake Sherman-t is színpadra szólítsák, hogy mindhárom orgona egyszerre megszólalhasson. Így végezetül kapunk egy orgonatriót, amelyben Medeski továbbra is küzd a sípos hangszerrel, hogy az estét lezáró, picit enervált blues-ba, csak egy pillanatra, néhány harmóniasorban csempéssze bele Goldings az előadás le nem csapott magas labdáját, a gospelt.

 

Fellépők: 

Hammond-orgona, orgona

Larry Goldings, John Medeski

 

Közreműködők:

Fazekas Gergely, Premecz Mátyás