Főkép

Azt hiszem, az izlandi Jón Kalman Stefánssoné példátlan sikertörténet hazánkban, ugyanis bár míg tíz évvel ezelőtt kis túlzással azt sem tudtuk, hogy kit tisztelhetünk a szigetországi szerző személyében, addig mostanra már gyakorlatilag egy egész polcot megtölthetünk „Kálmánunk” a Jelenkor és a Typotex kiadóknál felváltva megjelenő műveivel (én már meg is tettem).

 

Ennek következtében természetesen már szinte az egész életmű olvasható magyarul is, így mára már eljutottunk oda, hogy ezúttal a pályakezdő Árkok az esőben kerüljön sorra. A szűk 200 oldalas, eredetileg 1996-ban megjelenő alkotás az első volt a regények sorában, ám ezen talán még a szokottnál is jobban érezhető, hogy az írója eredetileg költő volt (apró megjegyzés: Stefánsson válogatott versei várhatóan még idén megjelennek a Typotexnél). A Jelenkornál szokás szerint Egyed Veronika által remekül fordított szöveg ennek köszönhetően hol buzgón árad, hol pedig csendesen hömpölyög, de semmit sem veszít mérhetetlen költőiségéből.

 

„Kinéztem az ablakon, és akkor elém tárult: a csillagos égbolt a maga végtelen mélységével; ráébredtem, hogy semmi sem olyan egyszerű, mint amilyennek hinni akarjuk, hogy csupán az első tyúklépést tettük meg a megértés felé. Kinéztem az ablakon, és úgynevezett bölcsességem összezsugorodott, mint a babszem, a világ pedig nagyobb lett. A falakban ajtók tűntek fel, a válaszokban kérdések, a hétköznapokban csodák.”

 

A most megjelent mű a Nyári fény, aztán leszáll az éj-hez hasonlóan szintén egymáshoz kapcsolódó novellák gyűjteménye, ám itt még jóval kevésbé tisztábbak a határok, mint annál. Itt még sokkal inkább összefolynak az egyes történetek egymással, egyik a másikból nyílik, hogy aztán elkanyarodjon egy harmadikba, és ha ott már eleget időztünk, vagy visszaugrunk az elejére, vagy rohanunk tovább egy negyedikbe. Ez az előadásmód természetesen sodorja magával az olvasót, ám persze azzal is jár, hogy sokkal inkább fókuszvesztettebb ez a kötet, mint bármelyik másik Stefánsson. Ez persze valamilyen szinten írói hiba (ne feledjük, hogy itt még egy elsőkötetes szerzőről beszélünk), de éppen a szöveg áradása miatt nem válik túlzottan zavaróvá.

 

A történetek már itt is hamisítatlanul „kálmánosak”, olyannyira hogy egyes elemek később vissza is köszönnek az érettebb művekben. A cselekmény jelenideje valamikor a '60-as években zajlik, amikor is a központi szereplő, „a fiú” éppen gyermekkorát tölti a kies izlandi vidéken, ahol még az is eseményszámba megy, ha a helyi úton elhajt egy autó (hát még, ha autóbusz!), vagy megjelenik egy idegen, de ahol még élénken élnek az olyan legendák, melyekben megelevenedik egy-egy troll is, bár ki tudja, a trollok lehet, hogy el sem hagyták a vidéket...

 

„Örökké emlékezz arra, amit a múltkor mondtam: az ember mindig maradjon gyerek. Egy külföldi írta egyszer, hogy ha soha nem nősz fel teljesen, akkor a világ továbbra is nagy lesz.”

 

A szerző itt még kimondottan sokat játszik a nézőpontokkal, hol a fiút hallgatjuk, hol egy külső narrációba csöppenünk, hogy aztán hol egy alig egy-két oldalas, ám kerek-egész történetet kapjunk kézhez, hol egy több tucat oldalas lezáratlant és szerteágazót.

 

Az Árkok az esőben a fent említettekből is következően természetesen nem érhet fel a legjobb Stefánssonokhoz, ám már csírájukban megvan benne minden, ami azokat naggyá tette. Így azt hiszem, apróbb hibáival együtt is élvezni fogja ezt a kötetet a „Kálmán”-rajongók tömege.