Mohsin Hamid: Az utolsó fehér ember

Már lassan egy egész évszázad eltelt azóta, hogy szegény Gregor Samsa egy nap arra ébredt, hogy szörnyű féreggé változott, ám hogy lehet még ebben a témában újszerűt alkotni, mi sem bizonyítja jobban, mint a pakisztáni–brit Mohsin Hamid legújabb regénye, Az utolsó fehér ember. Igaz, a stílusa és a látásmódja talán nem is Franz Kafkáéra, hanem José Saramagóéra hasonlít a leginkább.

Kafka és Saramago, mint irodalmi párhuzam. Azt hiszem, nem is kell(ene) jobb ajánlólevél. Bár tartok tőle, hogy ez a regény ezzel együtt is könnyedén eltűnhet a feledésben, ugyanis Hamid műve az utóbbi idők egyik legmegfoghatatlanabb és legszabadabban értelmezhető alkotása, amely minden bizonnyal ki fog csúszni nem egy olvasó kezéből.

De hogy miről is szól? Bár a történetet egy globális, mindenkit érintő és teljességgel megmagyarázhatatlan változás indítja be (fehér bőrű emberek arra ébrednek, hogy a bőrük fekete lett és a vonásaik is megváltoztak, ám korábbi személyiségük és emlékeik is megmaradtak), a szerző ezzel együtt is olyan szűk perspektívából ábrázolja, ahogyan csak lehetséges. Adva van egy, a húszas éveik elején járó pár, Anders és Oona, akik mindketten nehéz korszakukat élik. A fiú, aki először változik át a városban, nem túl régen veszítette el édesanyját, akihez szoros kapcsolat fűzte, és nem igazán tud mit kezdeni hallgatag, kétkezi munkából élő apjával. A lány pedig éppen az apját és a drogtúladagolásban elhunyt testvérét gyászolja, miközben megpróbál lelket önteni depressziós édesanyjába.

Ha ez nem lenne elég, ráadásként még a kapcsolatuk is haldoklik, ám a lány egyszerűen képtelen magára hagyni a furcsa helyzetbe került fiút, így mindketten - egymást egyre inkább segítve - kénytelenek átgondolni azt, hogy kik is ők valójában, mit éreznek egymás és a megmaradt családtagjaik iránt, valamint hogy mit szándékoznak kezdeni az életükkel ebben az egyre inkább átláthatatlan jövőben.

Ahogy említettem, Hamid perspektívája igen szűk (nemhogy a globális fejleményekről nem értesülünk, de még a városbeliekről sem nagyon), a kamera folyamatosan Anderset és Oonát pásztázza, és rajtuk kívül csak a fiú rákban haldokló apja, valamint a lány egyre inkább kiviruló, összeesküvés-hívő és rasszista anyja kap némi szerepet. De hogy mit is olvasunk voltaképpen? Aki sci-fit vár, csalódni fog, hiszen semmiféle tudományos magyarázat nincs. Aki egy apokaliptikus művet, szintén, hiszen némi helybéli csip-csup lövöldözésen kívül nem igazán történik semmi érdemleges. De akkor mit is kapunk? Egy érzékeny és sodró lendületű művet indázó hosszú mondatokkal (Pordán Ferenc ihletet fordítása), amely bár induljon ki egy ilyen extrém helyzetből, de mégis olyan nagyon is hétköznapi, mindenkit érintő témákat taglal, mint a veszteségek feldolgozása, a rajtunk kívül álló változások elfogadása, vagy az önértékelés fontossága. Bízom benne, hogy azért Hamid műve megtalálja a maga közönségét, hiszen jelen esetben egy rendkívül egyedi és eredeti alkotásról van szó. Kár lenne érte.