Főkép

A tavalyi év végén a kortárs chilei irodalom talán legfontosabb alakjának, Benjamín Labatutnak az első magyarul megjelenő könyve, a többek között a Neumann János életét és a mesterséges intelligencia megszületését is feldolgozó MANIAC valóságos reveláció volt a számomra, hiszen ebben a roppant sokszínű, fúziós jellegű alkotásban szinte példátlan módon, tökéletesen megfért egymás mellett az eredendően egymástól viszonylag távol álló életrajziság, a fikció és a tudományos ismeretterjesztés.

 

Ennek tükrében pedig természetesen kétség sem férhetett hozzá, hogy amilyen hamar csak lehet, elolvasom a szerzőt világszerte ismertté tévő, egyebek mellett a Nemzetközi Booker-díjra is jelölt alkotását, mely az Amikor nem értjük többé a világot címet viseli, és amely idén februárban jelent meg idehaza.

 

Az új mű gyakorlatilag minden szempontból az előző párja (valójában ez a korábbi, eredetileg 2020-as), hiszen ismét csak a 20. századot és így a mai életünket is döntően befolyásoló tudósokról szól, és ismét csak hihetetlen műfaji sokszínűség jellemzi. Akad itt sodró lendületű és érdekfeszítő tudományos egyveleg, életrajz és életrajzi fikció, valamint remekbeszabott kisprózák is.

 

„Az angol sírrablók már mindent tartalékot kimerítettek Európában; hárommilliónál is több csontvázat hantoltak ki, köztük az austerlitzi, lipcsei és waterlooi csatában odaveszett katonák és lovak csontjait, ezeket aztán hajón küldték az észak-angliai Hull kikötőjébe, majd Yorkshire-ban megőrölték, és ezzel trágyázták Albion zöldellő mezőit."

 

Ahogy a MANIAC-ben, úgy a kulcs itt is az első egységben rejlik. Az alig 30 oldalnyi „Porosz kék" című fejezetben rögtön elképesztő mennyiségű információ zúdul az olvasóra, a súlyosan drogfüggő és jó náciként ciánnal öngyilkosságot elkövető Göringtől kiindulva gyors ugrásokkal száguldunk át az elmúlt három évszázad legjelentősebb tudósain, hogy eljussunk a könyv központi témája szerinti legfontosabbig, a gyanítom nem sokak által ismert Fritz Haberig. A zsidó származású német tudós személye és egész pályája tökéletesen jeleníti meg a tudomány eredendő kettősségét, azt a paradoxont, hogy egy-egy feltaláló egyszerre tud életeket megmentő és életeket elpusztító ötletekkel is előállni. Hiszen míg Haber egyik jelentős felfedezése, a nitrogén mesterséges előállítása emberek millióit mentette meg az éhhalától (ugyanis a nitrogén elengedhetetlen feltétele a műtrágyagyártásnak), addig éppen ő volt az, aki kifejlesztette a legpusztítóbb mérgesgázokat, és levezényelte az I. világháború legtöbb emberéletet követelő gáztámadásait, valamint az ő ötlete alapján készült el az a Zyklon-B is, amellyel a holokauszt során többek között az ő rokonságát is kiirtották...

 

A második egység központi alakja az a Karl Schwarzschild, aki katonaként maga is egy, a mustárgáztámadás által kiváltott ritka betegségben hunyt el, és aki - szó szerint - a harcmezőn Einstein relativitás elméletét továbbgondolva rájött arra, hogy létezhetnek fekete lyukak, melyeknek fizikai paramétereit pontosan ki is számította.

 

A következő fejezet, „A szív szíve" a matematikáé, melyben a múlt század legjelentősebb matematikusának, a francia Alexander Grothendiecknek eredünk a nyomában, aki utolérhetetlen zseniként gyakorlatilag pályája csúcsán, alig túl a negyvenen végleg hátat fordított a tudománynak, hogy az egész világ elől rejtőzködő remeteként megtartsa magának mindazt, amire rájött. 

 

A címadó ciklus nem csak a leghosszabb, de a legfontosabb darabja is a kötetnek. Ekkor jutunk el a kvantumfizika és -mechanika alapjainak felfedezésével arra a pontra, ahol már az egész addigi tudományos gondolkodás értelmét veszti, hiszen az új felfedezés révén az univerzum törvényei többé már nem megismerhetőek, az események nem megjósolhatóak, pusztán korlátozottan leírhatóak. A fejezet két legnagyobb alakja, a súlyos allergiája miatt egy kopár szigetre elvonuló Werner Heisenberg és az előrehaladott TBC-jét egy svájci klinikán kezeltető Erwin Schrödinger története pedig külön–külön is megérne egy önálló regényt.

 

A kötetet enigmatikus módon egy szinte már–már horrorba hajló rövidke novellaciklus, „Az éjszakai kertész" zárja, melynek elbeszélője egy kis, alig lakott chilei faluba elvonuló férfi folyton-folyvást szintén csak a világ természetének elképesztő kettősségével szembesül.

 

Azt kell mondanom, hogy bár már a MANIAC is lenyűgözött, de Labatut új kötete, az Amikor nem értjük többé a világot még azon is túl tesz. Elképesztő, hogy a chilei egyszerre képes tudományosan alaposnak és közérthetőnek lenni, ragaszkodni az életrajzi tényekhez, de közben fikciót is írni, és úgy zsonglőrködni ezzel a hatalmas tudásanyaggal, hogy közben nem vét nagyobb hibát. Azt hiszem, személyében a dél-amerikai irodalom egyik új ragyogó csillaga született meg. Ehhez mérten figyeljetek rá.