Főkép

Azt már Bulgakov Mester és Margaritája óta tudjuk, hogy a kézirat nem ég el, de nagyon úgy tűnik, hogy nem csak a tűz, de jó negyedszázadnyi asztalfiókban pihenés sem árthat neki, mert egy igazán jó szöveg végül mindig megtalálja a maga kiadóját és persze így - reményeim szerint - a maga olvasóit is. Ugyanis egészen elképesztő módon a múlt század egyik legeredetibb szerb írójának, Borislav Pekićnek jelen recenzió apropójául szolgáló díjnyertes kötete, a Hogyan veszejtsük el a vámpírt már a ’80-as évektől elérhető lehetett volna magyarul Szilágyi Károly nagyszerű és az elmúlt évtizedekkel mit sem kopó fordításában, ha valamelyik hazai kiadó lát benne kellő fantáziát és megjelenteti. Ám erre végül egészen 2020-ig kellett várnunk, amikor is a Fórum kiadó különösebb hírverés nélkül piacra dobta ezt a közepesen vaskos kötetet a koronavírus-járvány kellős közepén. Azóta viszont gyakorlatilag néma csönd a meglehetősen furcsa és fajsúlyos regény körül.

 

Természetesen jó kérdés, hogy mennyire lesz kifizetődő ez a kissé megkésett kiadás, ugyanis bár az kétségtelen és vitathatatlan, hogy a Hogyan veszejtsük el a vámpírt egy valóban jó szöveg és egy végtelenül összetett, kimunkált és nehezen megfogható irodalmi munka (az összetettségen és komplexitáson senki se csodálkozzon, hiszen a szerző halálakor hazájában azt mondták, hogy legalább egy tucat írót vesztettek el egyszerre, mivel legalább ennyi műfajban alkotott maradandót Pekić), viszont az is, hogy ennek a ritkán látott fajsúlyosságnak hála elég nehéz lesz megtalálnia a maga célközönségét.

 

A Hogyan veszejtsük el… ugyanis egyszerre tekinthető emlékiratnak és kordokumentumnak, ráadásul ez a bő négyszáz oldal egyszerre tud véresen komoly és halálosan szatirikus lenni, egyszerre olvashatjuk a vámpírt filozofikus regénynek és a filozofikus regények paródiájának, valamint egyszerre tűnik egy magát mentegetni igyekvő értelmiségi számvetésének és a logikát gyakran mellőző megőrülés-történetnek is. Ennek a sokféleképpen olvashatóságnak az oka pedig elsődlegesen az, hogy Pekić – aki a ’70-es évek posztmodern divatja és a fikció szerint mindössze a kvázi talált szöveg fordítója, szerkesztője és közreadója – mindent megtesz azért, hogy ez a szűk félezer oldalnyi, ám ennél jóval hosszabbnak tűnő szöveg folyamatos hullámzásban legyen, és abban a pillanatban, amikor bármelyik szintje túlzottan összeállna és dominánssá kezdene válni, gondoskodik róla, hogy az ellenhullám azonnal elmossa és lerombolja azt, és ne maradjon más az olvasó előtt, mint a hullámok alatt mozdulatlan szövegtenger a maga felfoghatatlan és kiismerhetetlen mélységeivel.

 

A Hogyan veszejtsük el… a közvetlen felszínen egy levélregény, melyben Konrad Rutkowski, az egykori rendőr és Gestapo-tiszt a II. világháború és az őt azóta is traumában tartó baljós események után jó két évtizeddel feleségével éppen abba a valahol a Balkánon található kisvárosba érkezik nyaralni, ahol egykor szolgálatát töltötte felettese, a karizmatikus Steinbrecher parancsnoksága alatt, és ahol találkozott a címszereplő „vámpírral”, Adam Trpkovićtyal (vagyis dehogy ő a vámpír …), és ahonnan a kötet központi részét alkotó leveleit küldi sógorának, az őt válaszra sem méltató Hilmar Wagnernek.

 

Az olvasó már ezekkel a levelekkel is csak kimondottan nehezen tud zöldágra vergődni, ugyanis már azt is nehezen lehet meghatározni, hogy mi is a levélíró konkrét célja ezekkel a szövegekkel. Vajon mi lesz ez a csak lassan összeálló történetszál? Egy egykori bűnös (?), hős (?), vagy bizonyos mértékben áldozat (?) vallomása (?), igazságkeresése (?), önfelmentése (?), hazugsága? Azt már csak félve említem, hogy az ezeket a leveleket kommentáló lábjegyzetek roppant tudatos módon csak tovább fokozzák a zűrzavart, és hol azt bizonyítják, hogy Rutkowski egész egyszerűen megőrült, hol éppen ennek az ellenkezőjét.

 

Ezzel az olvasót teljes bizonytalanságban tartó káosszal eltelik jó százoldal, és még sehol egy fia vámpír. Van viszont egy olyan emlékezetes és a maga módján karizmatikus főgonosz, a már említett Steinbrecher ezredes, aki nagyon úgy tűnik, hogy tanítványává fogadja a zöldfülű, az egész Gestapót a pokolba kívánó és - a saját elmondása szerint - titokban rendszerellenes Rutkowskit, hogy oldalak tucatjain keresztül roppant racionális módon elemezze neki például a falak színének, vagy a szőnyeg anyagának jelentőségét a vallatások során, illetve azokat az apróbb lélektani elemeket, amelyekkel a lehető leghamarabb megtörhetők az ellenséges foglyok. Ilyen monológok után nehezen eldönthető, hogy akkor ki is az őrült, a mindenható rendőrséget kiépíteni akaró és mindent ennek alávetni kívánó, monomániás Steinbrecher, vagy Rutkowski, ahogy a lábjegyzeteket író Pekić gondolja, vagy esetleg megőrült itt az egész világ, és a XX. század nem más, mint bolondok karneválja?

 

És mi van akkor, ha a mindenható logika és mindent megmagyarázni képes filozófia (legyen az a mintanáci Steinbrecheré, vagy a magát megrögzött humanistának tartó Rutkowskié) egyszer csak meginog, és nem tud mit kezdeni egy olyan apró, ám megmagyarázhatatlan részlettel, hogy mit keres folyamatosan az olasz megszállók, majd a partizánok által is a városháza pincéjében feledett rab, a szürke kisember, a „nyolcadosztályú” írnok Adam Trpkovic kezében egy látszólag közönséges esernyő, amelytől semmilyen kényszer hatására sem akar megválni? Ennek vajon mi lehet az oka, vajon mi az értelme? Rutkowski szerint, ha erre nem sikerül magyarázatot találni (és nem sikerül), akkor eljön a vámpírok ideje…

 

Azt hiszem, az a könyv elolvasása után gond nélkül kijelenthető, hogy Borislav Pekić valóban egy kimagasló és eléggé társtalannak tekinthető alkotója volt a múlt század második felének, és mint ilyen joggal tarthat számot egy sajnos (feltételezhetően) kimondottan szűk, ám annál műértőbb csoport figyelmére. Már csak az az egyetlen főbb kérdés, hogy a Vámpír a megjelenés után több évvel eljut-e hozzájuk.