Főkép

Én személy szerint egészen ennek a könyvnek az elolvasásáig kissé értetlenül álltam a jövőkutatás műfaja előtt, mert hát hogyan lehet kutatni valamit, ami még nem történt meg? Ami még nem létezik? Akkor a jövőkutatók vajon valamiféle jóslatokba bocsátkoznak arra vonatkozóan, hogy mi fog történni? És mi van, ha nincs igazuk?

 

Ezek, és hasonló kérdések kavarogtak a fejemben, mielőtt felütöttem volna Jane McGonigal, amerikai jövőkutató és játéktervező frissen megjelent könyvét. Ami - bár az amerikai ismeretterjesztő könyvekkel kapcsolatban általában vannak fenntartásaim - már a bevezetővel megfogott, és egészen az utolsó oldalig nem engedett. Már a könyv alcíme és a fülszöveg is elhintik az olvasók számára, hogy ez bizony nem egy száraz tényeket daráló, unalmas iromány lesz: fontos szerepet kap a képzelőerő és a kreativitás - mégpedig friss kutatásokkal, tudományos eredményekkel megtámogatva. Az egyre jobban szabályok közé szorított, sokszor a racionalizmust a végletekig hajtó világunkban ez a fajta megközelítés kifejezetten frissítően hat.

 

Amikor a jövővel foglalkozunk, (...) fontosabb a képzelőerő és az éleslátás, mint az, hogy száz százalékban igazunk legyen. - írja Alvin Toffler 1970-es Future Shock című könyvében, és ezt gondolatmenetet McGonigal ötven évvel később is lelkesen viszi tovább, a következő indoklással:

 

Ha csak arra törekszünk, hogy "igazunk legyen", megadjuk a tőlünk telhető legjobb előrejelzéseket, aztán várjuk, hogy a szerintünk legvalószínűbb események bekövetkezzenek. De mi van akkor, ha a legvalószínűbb jövő nem éppen kívánatos? Ha katasztrófa vár ránk? Ha igazságtalanság készül? Fontosabb-e, hogy igazunk legyen, vagy inkább rácáfolunk a saját jóslatainkra, és megváltoztatjuk a jelenleg valószínű kimenetelt valami jobbra?

 

Ez már önmagában elegendő lett volna ahhoz, hogy lelkesen vessem bele magam az olvasásba - McGonigal pontosan azokat a kérdéseket teszi fel, amik engem is foglalkoztatnak, inspirálnak, amelyeknek a megválaszolásával úgy gondolom, hogy érdemes időt tölteni. A megfelelő, "tökéletes" válaszok keresésével rengeteg időt töltünk el, holott szerintem a megfelelő kérdések megfogalmazása sokkal fontosabb képesség, és sokszor fontosabb lépés, mint hogy utána mi lesz a válasz. Egy jól megfogalmazott kérdés egész láncreakciót indít el az elmében: elgondolkodtat, új kapukat, új lehetőségeket nyit meg. Jane McGonigal a jó kérdéseknek pontosan ezt az erejét használja fel a saját maga által kifejlesztett módszerben.

 

Ha szigorúan nézzük, akkor az Elképzelhető tulajdonképpen egy módszertani kézikönyv: a szerző az általa használt jövőforgatókönyv-módszert mutatja be lépésről lépésre, részletesen leírva a módszertani alapokat, és számos olyan példával illusztrálva, melyeket az olvasó akár a könyv olvasása közben is "élesben" kipróbálhat.

 

De miről is van szó pontosan?

Jane McGonigal az amerikai Jövőkutató Intézet munkatársaként úgynevezett jövőforgatókönyveket gyárt, melyeket szituációtól függően a világ vezető cégeivel, nyilvánosan bárkivel, a saját közösségén belül, vagy megrendelés esetén bárkivel játszik le. Egy-egy szimuláció általában legalább 2 napig tart, és egy konkrét szituációra, kihívásra keres válaszokat. És kérdéseket. A szimuláció elején - ami lehet élőben van online is - a résztvevőkkel együtt egy 10 évvel későbbi jövőbe utaznak képzeletben, ahol egy-egy konkrét kihívásra keresnek válaszokat. És kérdéseket. Az egyik forgatókönyv például a klímamigráció kérdéskörével foglalkozik: mi fog történni, ha 10 év múlva több tízmillió embert kell áttelepíteni, mert eredeti lakóhelyük élhetetlenné válik? Mi lenne, ha a világ kormányai ahelyett, hogy akadályozni próbálnák ezt a folyamatot, elkezdenék segíteni? Mit tennénk, ha 10 év múlva a mi lakóhelyünk is alkalmatlan lenne az emberi életre? Megpróbálnánk új otthont találni, vagy a végsőkig maradnánk és reménykednénk a csodában? Miben tudnánk segíteni egymást a körülöttünk levőkkel, ha útra kelnénk, és miben, ha maradnánk? Ha pedig biztonságos maradna a lakóhelyünk - mit szólnánk a máshonnan érkező klímamenekültekhez? Befogadnánk őket vagy éppen mindent megtennénk, hogy ne jöjjenek a mi környékünkre? Milyen információkra, intézkedésekre lenne szükségünk, hogy egyértelmű véleményt tudjunk nyilvánítani?

 

McGonigal ezeket és ezekhez hasonló kérdéseket tesz fel. Sokszor szándékosan provokálja az olvasót, hiszen ahogy írja is:

Könnyű felkészülni olyan jövőre, amely hasonlít a jelenhez, amelynek "van értelme', amely normálisnak és logikusnak tűnik. A furcsa dolgok azok, amelyek váratlanul érnek. Amikor valamiről azt mondjuk. „ez nevetséges, ilyesmi sosem történhet meg”, vagy „el sem tudom képzelni”, érdemes időt szánni arra, hogy komolyan vegyük. Mert ezek azok a jövők, amelyek, ha mégis bekövetkeznek, megdöbbenést és zavart keltenek, és nehézségeket teremtenek.

 

A jövőre való felkészülés pont azért nehéz, mert sosem tudjuk előre, hogy mi fog történni. Ha vannak olyan lehetőségek, amelyeket annyira nevetségesnek és valószínűtlennek tartunk, hogy élből elvetünk, és egyáltalán nem készülünk fel rájuk... nos, ezek a legveszélyesebb lehetőségek, mert ha mégis valóra válnak, akkor óhatatlanul elszabadul a káosz.

 

Ugyanakkor arra is felhívja a figyelmet, hogy "a jövő már itt van, csak nem egyenletes az eloszlása" (idézet William Gibsontól), azaz a lehetséges jövő(k)re utaló jeleket mi magunk is észrevehetjük, ha nyitva tartjuk a szemünket a tudományos élet felfedezéseire és a politikai élet irányaira. Ez nem egyszerű, hiszen folyamatosan rengeteg információ omlik ránk, és a hírek folyamatos követése személyiségtől függően akár a mentális egészségünkre is rossz hatással lehet, viszont ennek az ellenkezője, a tökéletes elzárkózás sem jelent megoldást. Erre az ellentmondásra nem tér ki részletesen a könyv, viszont konkrét gyakorlatokat mutat be a jövő okozta szorongás és a jövősokk csökkentésére, ami mindenképpen dicséretes (és szerintem sokak számára - engem is beleértve - praktikus). McGonigal amellett érvel, hogy érdemes nyitva tartani a szemünket, tenni egy olyan jövőért, amit szeretnénk - és tenni az olyan jövő ellen, amit viszont elkerülnénk. Gondolatai és módszerei ha nem is univerzálisak, de némi változtatással változatos környezetekben és helyzetekben alkalmazhatóak. És, ahogy a bevezetésben is írtam, jól rámutat arra, hogy a racionális gondolkodás mellett az alkalmazkodáshoz elengedhetetlen a kreativitásunk és képzelőerőnk fejlesztése.