Főkép

Néhány évvel ezelőtt Harag Anita debütáló prózai műve, az Évszakhoz képest hűvösebb a maga csendességével, visszafogottságával és a maguk hétköznapiságában is emlékezetes történeteivel sokakat megnyert magának, köztük engem is. Aztán a tavalyi év végén eljött a szerző számára az írók talán legkeményebb próbatétele, a második kötet, melynek tétje természetesen az, hogy sikerül-e megugrani az előző szintjét és újabb remek darab születik-e. Az én válaszom erre sajnos az, hogy nem. A Valakire mindig gondolni kell ugyanis bár sok mindenben emlékeztet arra az igazán remek első kötetre, és még némi újítás is akadt benne, de véleményem szerint minőségben jóval elmarad attól.

 

Az új kötet 30 hosszabb-rövidebb (inkább rövidebb) történetet, vagy ha pontosabban szeretnék fogalmazni inkább szöveget tartalmaz, ugyanis ezekben az írónő szinte mindig kiiktatott minden valahová is tartó cselekményt. Ahogy korábban, úgy most is zömében fiatal nők monológjaiba hallgathatunk bele, melyek főleg a magányról, a vágyakról, az elhibázott döntésekről és a kiúttalanságról szólnak.

 

A mű elején szereplő, az „Egy szépnek mondott nő" még igazán érdekes felütésnek mondható, melyben egy idegen házakra vigyázó fiatal lány próbálja meg elképzelni az ottlakók személyiségét és életét az általuk használt tárgyak kézbevételével és megfigyelésével. Kicsit ehhez hasonlít a következő darab, a már nem annyira sikerült „Becsúsztat" is, melyben egy Barcelonában nyaraló pár hölgy tagja egy kint száradó bugyit meglátva már csak arra tud gondolni, hogy a város forgatagában vajon melyik női fenékhez passzolhat. De ugyanezt a „vajon milyen lehet a mások élete" témát járja körül a „Magnólia lakópark", melyben a frissen beköltözött pár igyekszik elképzelni a majdani szomszédok életét.

 

Az „Az e kérdőszócska" elbeszélője miközben az „e kérdőszócska" témájában íródó szakdolgozatán is gondolkozik, magában elmorfondírozik a párkapcsolatán is. De vannak olyan rövid szösszenetek  is, mint a „Bocsánat, de összetévesztenek vele", mely humoros formában kívánja bemutatni, milyen az, amikor ismeretlenek összekevernek minket valakivel, vagy „A nevem Silke", melynek elbeszélője ráébred arra, hogy ő egy német nő.

 

Ha van olyan, ami igazán nehezen kivitelezhető a novellaírásban, az az, hogy olyan szövegek szülessenek, melyekben minden hétköznapi és banális, ám ennek ellenére mégis szóljanak valamiről, és érdemben mondjanak is valamit. Sajnos ezt a legtöbb itt szereplő szöveg nem tudta megugrani, amit csak erősít az, hogy bár elvileg itt számtalan különféle narrátort kapunk, de hozzá csak egyetlenegy hangot. Ugyanaz a steril, monoton, tárgyilagos hang ismétlődik folyamatosan minden darabban. Újra és újra, újra és újra.

 

Annak ellenére, hogy a Valakire mindig gondolni kell nem tudta megugrani az előző szintjét, bízom abban, vagy Harag Anita továbbra is alkotni fog, és kijavítja ezt az aprócska malőrt. Drukkolok neki!