Főkép

Mivel már azt hihetnénk, hogy a holokauszt a 20. század történelmének egy olyan nyomorúságos szeglete, amelyről már szinte mindent elmondtak (legyen az memoár, történelmi munka vagy éppen regény), elég komolyan meglepett, hogy még a magyar irodalmon belül is van olyan rég elfeledett és most újra napvilágot látott remekmű, amely igenis képes új oldalait megvilágítani ennek a borzalomnak.

 

Debreczeni József eredetileg 1950-ben megjelent és saját lágerbeli tapasztalatain alapuló regénye, a Hideg krematórium idén januárban a magyaron kívül még tizenöt nyelven vált elérhetővé, és azt hiszem, a világsiker már most garantált. Ugyanis a délvidéki újságíró ebben a vékonyka kötetében (elég tágas szedéssel is mindössze 250 oldal) egyszerre tudja megjeleníteni a történéseket mikro- és makroszinten, mindent bemutatva, ám így is meglepően líraian és - téma ide, téma oda - letehetetetlenül olvasmányosan.

 

A szerzőt talán az emeli ki igazán a holokausztírók közül, hogy ő már profi és mindent látó újságíróként (és szépíróként) került a lágerekbe, így mindent megfigyelt, legyen az egy–egy apró történés, egy–egy jó karakter, vagy éppen a táborok globális szervezeti felépítése.

 

„Mandel bácsi huszonnégy órán keresztül maga elé bámult, makacsul, eszelősen. Belemeredt a gomolygásba, a rossz szagú gőzt párolgó embertestek gomolygásába. Öreg keze, melyet hatvan év munkája gyalult mahagóni színre, néha gépiesen megmozdult. Olyanformán, mint a cigarettát tartó kéz. Mandel bácsi mutató- és középső ujja közé fogta a semmit, és fonnyadt ajkához emelte a képzelet cigarettáját. Akár a dohányzást játszó gyerekek, még a füstöt is kifújta. Csücsörített. Érsekújváron túl aztán félrebillent az öreg fej. Halála nem volt esemény. A halál itt már nem lehetett többé esemény."

 

A kötet a marhavagonokban megtett úttal indul, és innentől kezdve elbeszélőnk éles szeme egyetlen fő témára koncentrál: miként lesz az emberből állat. Az értelmiségi Debreczeni számára ugyanis a halál, a betegség és a szenvedés poklában talán az a legfájóbb, hogy az emberek ilyen hamar és ilyen természetességgel levetik magukról emberségüket, hogy ne maradjon más, mint egy rühes, vakarózó és társát egy falat kenyérért agyonverő kreatúra. A Hideg krematóriumban tűnik szembe igazán, hogy a táborok mindennapi működéséhez milyen kevéssé is kellettek a német őrök, hiszen az általuk kinevezett foglyok, a különböző rendű és rangú kápók a maguk talán még a nácikon is túltevő kegyetlenségével zökkenőmentesen tudták működtetni a halálgyárakat. A szerző tökéletes pontossággal mutatja be a különböző táborok ilyen irányú felépítését, és azt a tökéletesen logikus gépezetet, amely ezek mögött állt.

 

Ez a regény ezenkívül még azért is különleges, mert elbeszélőnk többféle lágert is megjárt, így az emberek gyors megsemmisítésére berendezkedett Auschwitzot, egy az embereket a halálba dolgoztató kényszermunkatábort, valamint a kötet címadójául szolgáló és az előbbiektől egy fokkal sem kellemesebb kórháztábort is. Így olyan helyeken is „járhatunk”, amelyek rendszerint kimaradnak, ha a holokausztról olvasunk. 

 

Szintén kiemelném, hogy az író egy cseppet sem kívánja magát különösen jó színben feltüntetni, és nem akarja bizonygatni, hogy különösebben jobb lett volna, mint mások. Ugyanígy nagy erénye a kötetnek a borzalmakat közlő lírai hang is, amely igazán érdekes kontrasztot alkot a leírtakkal.

 

„A lázálomszerű páriatelepülés felett szakadatlan okádják a piszkosbarna füstöt Birkenau kéményei. A krematóriumvárosban ismeretlen az üzemszünet. Évek óta éjjel-nappal böffen a mérges gáz, remegnek a fehér izzásig hevített kazánok, égő húshegyek szórnak kormos szikrát. Nincs menekvés a látvány elől, nézni kell naphosszat. Jó, hogy már alig látni valamit is; a kéménysor baljós körvonalait tarisznyájába rejti az áldott jövevény: az este."

 

Azt hiszem, Debreczeni József majd' 75 éve elfeledett regénye nem csak az év egyik legnagyobb magyar nyelvű irodalmi szenzációja lesz, de idővel a holokauszt egyik alapműve is. Ennek tükrében pedig kötelező darab.