Főkép

Az utóbbi néhány évben jó pár köztiszteletben álló, és immár a pályája végén járó szerző írt remek könyveket jóval a nyolcvanon túl (gondoljunk csak Cormac McCarthy ikerregényére, J.M. Coetzee A lengyelére, de idehaza ilyen Sándor Iván több műve, így például a Szakadékjátszma is), így már nem is igazán lepett meg, hogy az első fekete–afrikai irodalmi Nobel-díjas, Wole Soyinka is közel kilencven évesen, majd' fél évszázados hallgatás után jelentkezett legújabb (nagy)regényével, mely már első hallása is igen-igen ironikus címet kapott.

 

A Krónikák a föld legboldogabb népének országából egy igazi görbe tükör a címben szereplő állam (Nigéria) számára, amely jelenleg az olajipar, a korrupció és a szervezet bűnözés melegágya Afrikában. Nekünk, európaiaknak persze igen nehéz megérteni, hogy ebben a regényben mi az, ami még valóság és mi az, ami már azon túl van. Példának okáért van itt Boldogságügyi Minisztérium, amiről nem is hihetnénk, hogy létezik, pedig ezzel tényleg próbálkoztak a derék politikusok (itthon ezt meg ne tudják!), meg van több tucatnyi egyetlen éjszaka alatt megalakult mini–királyság, amelyek szintén léteztek még a 20. században is.

 

Az viszont, hogy ebben az országban mindent átsző a korrupció, azt hiszem, mindenki számára hihető. Így természetesen itt is megvan az a fajta uram–bátyám rendszer, melyben a fent lévők bármit (de szó szerint bármit) megtehetnek, és ami ellen a lent lévők semmit sem tehetnek. Ám hiába ez a valóság, ezt egy jobb fajta diktatúrában illik titkolni, vagy olyan nyakatekert módon megmagyarázni, hogy adott esetben az egyszerű alattvaló ezt még el is higgye. Erre tökéletes példa az első fejezet, melyben a „lokálisan világhírű" guru arra kéri a hozzá jó pénzért érkező látogatóját, hogy nézzen körül a csodálatosan felszerelt házat körülvevő nyomortanyán. A nő nem lát mást csak bádogviskókat és szemetet. A csodatévő szerint ezt nem így kell nézni, hanem azt mondani, hogy ez a nagy rakás trágya azért van itt, hogy ne máshol legyen (ergo ezzel az egész világon segítenek), így gondolkodni jó dolog, és aki ezt el is tudja hitetni mindenkivel, az fog uralkodni.

 

„– Sokan vannak, köztük honfitársaink is, akik ezt az országot egyetlen hatalmas trágyadombként írják le. De tudod, akik így tesznek, azoktól elvárják, hogy eleve becsmérlők legyenek. Én ellenkezőleg, ebben boldogságra lelek. Ha a világ trágyát termel, akkor azt a trágyát valahol fel kell halmozni. Ha tehát az országunk tényleg a világ trágyadombja, az azt jelenti, hogy szolgálatot teszünk az emberiségnek."

 

A történet központi szereplői Duyole Pitan-Payne, egy prominens családból származó, nagyon sikeres mérnök, aki nemrég kapott rangos kinevezést az ENSZ Energiabizottságába, így módja van arra, hogy elhagyja ezt a velejéig korrupt országot és frissen kitüntetett orvos, Dr.Kighare Menka, aki az elit révén egy nem minden napi ajánlatot kap, ugyanis részt vehetne az egyre nagyobb méreteket öltő emberhús-kereskedelemben...

 

A regény nagyja a két férfi története (van itt bőven bűn, akció és menekülés), na meg a maró szatíra, csak sajnos mindez elveszve a kissé unalmas és nehezen követhető narrációban. Éppen ezért engem igazán tudod megnyerni Soyinka vaskos kötete, melyet ennek ellenére sem tartok kudarcnak. Az biztos, hogy egy kimondottan ízt jelent ez a regény a hazai felhozatalban. Ennek tükrében tegyetek próbát vele.