Főkép

A tavalyi év végén a Polar Könyvek három új kötetet is megjelentetett, ami azért is izgatta a fantáziámat, mert a kiadó mindig minőségi és gyakran meglepően új szemszögből íródó művekkel szokott előállni, amelyeket általában vétek kihagyni. Ez a meglepő, új nézőpont, vagyis inkább új, nem várt hangon való narráció tökéletesen igaz a fiatal norvég, Malin C. M. Rønning Mintázatok című regényére is, aki az utóbbi időben sokadik alkotóként próbált meg a családon belüli erőszakról és elhanyagolásról valami újat mondani.

 

Kötetünk mindvégig névtelenül maradó elbeszélője egy kislány, aki életének óvodás- és kora-kamaszkora közé eső időszakáról mesél. A legtöbb gyermek számára ezek az évek a legszebbek, ám nem azoknak, akik egy olyan diszfunkcionális családba születtek, mint hősünk.

 

Ez a szintén mindvégig névtelenül maradó család messze nem olyan, mint a többiek. A nyolc testvér ugyanis a történet második színteréül szolgáló kisvárostól messze, egy erdő közepén fekvő elhanyagolt faházban lakik a velük szemben tökéletesen passzív édesanyjukkal, míg a többnyire távoli helyeken dolgozó apjuk csak nagyritkán bukkan elő. Szerencsére nincsenek kitéve bántalmazásnak vagy szexuális zaklatásnak, de a két teljességgel érdektelen szülő mellett gyakorlatilag esélyük sincs egy normális életre. Ráadásul hiába a közös sors, a testvérek nem alkotnak valódi közösséget, így többnyire mindenki a saját magányában próbál meg túlélni.

 

Ez fokozottan igaz elbeszélőnkre, aki egy olyan világban, ahol sem a szüleitől, sem a testvéreitől nem várhat semmit (sem kedvességet, sem törődést, sem bármiféle felvilágosítást a világ dolgait illetően), oda menekül, ahová tud: a természetbe és a saját fantáziájába. A kislány ráadásul nem csak eszes, de jó megfigyelő is, amely azt eredményezi, hogy a család napjainak leírása bőségesen keveredik a természetével, amelyre pedig sokszor rárakódik az áradó fantázia. Ez pedig természetesen egy nem mindennapi szöveget (Leber Veronika ragyogó fordítása) eredményez.

 

„Vettem egy nagy levegőt és visszatartottam a lélegzetemet. Becsuktam a szemem, csak résnyire nyitottam ki újra. Szempilláimon átszűrődött a fehér napfény. Elnehezült a testem, megmerevedtem, a földre lehetett taszítani, de képtelenség lett volna elmozdítani onnan. Ekkor olyat tettem, amit még sosem próbáltam: fellazítottam a bőrömet, a húsomat, a csontjaimat és beleolvadtam a nyírfa törzsébe. Többé nem voltam ember. Állat sem voltam. Belesimultam a fába, egészen a törzs belsejébe olvadtam, közben az évgyűrűimet számoltam. Öreg fa voltam. A törzsből a gyökereken keresztül szabadultam ki, éreztem, hol érek a föld alá, ahova már nem ér el a napfény. A legvastagabb gyökér volt a fa főütőere, tövében üreget találtam, amibe bele is láttam. Száraz fűvel bélelt odú volt benne, amiben ott volt az a gyapjúkesztyű, ami tavaly télen esett ki az iskolatáskámból. Egy alom újszülött patkány feküdt rajta. Öt kispatkány. Halványrózsaszín, csupasz és vak állatok. Az anyapatkány is ott feküdt, kicsinyei körülötte kúsztak-másztak, ő pedig szoptatta őket. Ráeszméltem, hogy ezek szerint a patkányok idetaláltak a városból. Hamarosan odaérnek hozzánk. Felfalják a házunkat, ha a közelébe kerülnek.”

 

Ahogy olvassuk ezt a főleg a kislány és az édesanyja közötti kapcsolatra fókuszáló kötetet, nem csak ennek a diszfunkcionális családnak a története bontakozik ki, hanem a sorok között az is, ahogy a traumák nemzedékről nemzedékre öröklődnek. Az olvasó ugyanis természetesen sokkal többet tud és ért meg, mint a gyermek, ami talán még fájdalmasabbá teszi ezt a rövidke skandináv regényt.

 

A fiatal norvég Rønning a Mintázatokkal tehát egy húsba vágó és kimondottan eredeti történetet alkotott, amelyet elsősorban azoknak tudnék ajánlani, akik be mernek nézni az élet sötétebb oldalára is. Soha rosszabb debütáló kötetet!