Paolo Giordano: Tasmania

Viszonylag kevés olyan nagy közönség- és szakmai sikert is arató kortárs író van, akitől eddig valamiért semmit sem olvastam, de A prímszámok magánya sikerszerzője, Paolo Giordano eddig közéjük tartozott. Ennél fogva a legújabb köteténél természetesen nem is tudhattam, mire számítsak.

 

A Tasmania szövegét a szerző alteregója jegyzi le, aki ebben a végül regénnyé összeálló alkotásban próbálja meg megérteni múltjának eseményeit. Hősünk egy harmincas éveiben járó, pályáját otthagyó fizikus, aki napjait újságírással és különböző egyetemeken és tanfolyamokon való tanítással próbálja meg eltölteni, miközben a nálánál jó pár évvel idősebb feleségével való kapcsolatában is döntésre kellene jutnia.

 

Paolo ebben az időszakban (kb. 2015 és 2021 között) hirtelen ráébred arra, hogy élete válságba került (zavarni kezdi, hogy feleségével nem született közös gyermekük, ráadásul a köztük lévő korkülönbség is egyre szembetűnőbb számára), ami tökéletesen rímel arra, amit maga körül lát: válság, válság és válság mindenütt. Ráadásul annyi, hogy ebből következően a végére ez a mű inkább tűnik válságok felsorolásának, mint szimpla egyéni élettörténetnek. 

 

"...mint minden tudós, ő is romantikusan viszonyul a szakmájához, és ő is vágyik arra, hogy egy napon a nevét adja valaminek – egy egyenletnek, vagy egy természeti állandónak."

 

A férfi mindezt hihetetlenül passzívan figyeli: előbb feleségével való kapcsolatát némi utazgatással próbálja meg feldobni (majd ezzel is gyorsan felhagy), majd szállodáról szállodára vándorol, miközben írnia kellene új könyvét az atombombáról (ismét csak nem túl sok sikerrel), eközben pedig nem lát mást, mint folyamatos terrorcselekményeket, migrációs válságot, közeledő klímakatasztrófát, vagy a cancel culture megállíthatatlan terjedését.

 

Ezekben az években a barátaira sem számíthat, hiszen egyetemi cimborája, Giulio éppen válik, és a gyermekfelügyelet miatt cirkuszol (ex) feleségével, másik barátja, a felhőkutató Novelli egy meggondolatlan tanulmány miatt válik üldözött páriává, a harmadik számára még fontos ember, a papi hivatást választó Karol pedig éppen szerelembe esik egy nála majd' húsz évvel fiatalabb diáklánnyal.

 

A kötet nagy előnye, hogy rendkívül olvasmányos, aktuális és átlátható viszonyokkal rendelkezik, ám hátránya az, hogy mintha túlontúl is cél lett volna, hogy minél több és minél több fajta válság kerüljön belé, amelyek azonban ebben a formájukban nem kerülnek teljes kibontásra, sokszor csak lógnak a levegőben. A Tasmania ezzel együtt sem egy kudarc, hanem egy olyan alkotás, amely fontos dolgokról szól, ráadásul az olvasót lekötő módon, de ezzel együtt sem a legmélyebben.