Főkép

A tavalyi év talán legfontosabb autófikciós önéletrajzi kötete, az a Gyermekkor volt, amely a maga csendességével, szűkszavúságával és líraiságával bevezette a műfaj úttörőjének számító Tove Ditlevsen Koppenhága–trilógiáját, melynek második kötete, az Ifjúkor pontosan ott folytatja, ahol az előző abbahagyta. A fiatal Tove családja anyagi körülményei miatt nem folytathatja tanulmányait, így alig 14 éves kora ellenére kénytelen munkát vállalni, mint oly sokan abban az időben.

 

Bár a tinédzserkorú lány nagyon igyekszik, első munkahelyén mindössze egy szűk fél napot sikerül eltöltenie. Bevezetve ezzel az új és új munkahelyek megszerzésének (na meg ezek elvesztésének) ördögi körét, melyből úgy tűnik, nincs kiszállás.

 

„A fiatalság önmagában is átmeneti, törékeny és mulandó állapot. Túl kell élni, nincs más értelme."

 

Tove családi helyzete mit sem változott, az édesapja vagy dolgozik, vagy már megint munkanélküli, az édesanyja pedig szokás szerint ott köt bele a dolgokba, ahol csak tud. A többnyire csendben visszahúzódó hősnőnk pedig továbbra is a versírásban és immár a félig–meddig az édesanyja és barátnői által ráerőltetett pasizásban lát ebből bármiféle kiutat. 

 

„Ahogy megyek a hátsó lépcsőház felé, torkon ragad a félelem, hogy soha nem szabadulok erről a helyről, ahová születtem. Hirtelen nem bírom elviselni, és minden emlékemet sötétnek és szomorúnak látom. Amíg itt lakom, magányra és névtelenségre vagyok ítélve. A világ számára nem létezem, és valahányszor megragadom egy csücskét, újra kicsúszik a kezemből."

 

Érdekes, hogy Ditlevsen művében most sem történik szinte semmi (mindössze egy félig gyermek, félig felnőtt lány életének néhány nem túl eseménydús évét kapjuk), ám attól még éppen olyan letehetetlen, mint a korábbi volt. Ennek a kulcsa pedig ismét az, ahogy a dán mesél: végtelenül visszafogott és szűkszavú, ugyanakkor nagyon is lírai narrációval (ismét Kertész Judit nagyszerű fordításában), humorral és öniróniával, épp annyi kitekintéssel Koppenhága és a világ eseményeire (Hitler már hatalomra került, és szinte mindenki biztos abban, hogy a háború, sőt a világháború elkerülhetetlen), amennyi szükséges.

 

Az Ifjúkorban ismét egymás mellé kerül egy nagyon is hétköznapi sors (egy szegény, fiatal kora ellenére is dolgozni kénytelen lányé, akinek mindenki szerint gyorsan fognia kellene férjet, aki eltartja őt; hiszen férfi nélkül mit érhet egy nő?), egy nem mindennapival, Dánia egyik legjelentősebb költőjének és írójának pályakezdetével. Azt hiszem, nem csak én várom már a trilógia záródarabját, a Felnőttkort, hanem sokan mások is. 2024-ben érkezni fog.