Főkép

Bizony a világirodalom élvonalában igen ritka dolog az, hogy egy szerző maradandót alkosson a költészetben, az esszében és a regényírás területén is, de a közelmúltban elhunyt örökös Nobel-esélyes Jaan Kaplinski egy ilyen ritka alkotó volt. Igaz, erről idehaza csak igen kevesen tudnak, ugyanis bár már magyarul is több kötet is megjelent tőle (önéletrajzi regénye: az Ugyanaz a folyó, esszéregénye: A szem, vagy verseinek gyűjteménye: a Meztelen juharfák), de olyan igazán átütő sikert egyik sem aratott.

 

Legújabb magyar nyelvű kötete, a Benéztem ​a Nap ablakán, verseinek eddigi legteljesebb gyűjteménye, melyből a hazai olvasók számára is érthetővé válhat, miért is övezte a költő Kaplinskit akkora kultikus tisztelet hazájában, Észtországban. És mivel ebben a kötetben kronologikus sorrendben követik egymást a költemények, azt is megfigyelhetjük hogyan változott a költő stílusa az évtizedek alatt.

 

Azt tudni kell, hogy a részben lengyel származású Kaplinski az első két puhatolózó műve után a harmadikkal (Porból és színekből) valósággal berobbant az észt irodalomba, sokak szerint annak legjobb kötetét megalkotva. Így talán nem is annyira meglepő, hogy a legjobban sikerült versek a gyűjtemény elején foglalnak helyet. Mivel ebben az időben Magyarországhoz hasonlóan Észtország is szovjet megszállás alatt senyvedett, a költő a cenzúrát megkerülve "indián" és "gall" témájú versekben mondta meg a magáét a regnáló hatalomnak. De szerepel itt többek között az észt honfoglalást megéneklő hosszúvers is (Szekerek mellett férfiak énekeltek), illetve már olyanok is, melyekben az ember és a természet közötti harmónia szükségességét hirdeti. Ez utóbbi központi szerepet kap az egész életműben.

 

Tähtveréből jöttem

 

Tähtveréből jöttem. Vasárnap este volt.

Egyedül utaztam a végállomásig.

Csöndes az országút – sehol egyetlen autó.

Elült a szél. Csak a csillagok égtek

és az újhold sarlója fénylett a folyó fölött.

Nem volt kedvem hazamenni. Legszívesebben

betértem volna az erdőbe, s onnan bámultam volna

a holdat, a csillagképeket, melyek közül

nem egyet elfeledtem már (például azt,

amely közvetlenül a Göncöl szekerének hátsó

tengelye mögött ragyog), leginkább az eget

bámultam volna mégis, az ég kékjét, amely majdnem

ugyanolyan mély és különös, amilyen hajdan volt,

húsz éve, amikor tábortűz körül üldögéltünk a

tähtverei erdőben, mikor egy leány

vállát karolva ballagtam Tartu felé a dűlőúton.

Azt a kéket kimondhatatlanul könnyebb eszembe idézni,

mint a neveket, vagy a címeket, vagy az arcokat,

beleértve azokét is, akiket nagyon szerettem.

 

Kaplinski ezekben a korai versekben zömében mellőzi a központozást, ám költeményei ettől függetlenül tökéletesen érthetőek és jól olvashatóak. Megfigyelhető, hogy az idő múlásával nem csak egyre inkább visszatér a központozás, de versei is egyre inkább közelednek a prózaforma felé, bár sokféleségüket (van rímes és rímtelen, szabad és kötött vers, hosszú és egészen rövid) így is megőrzik. Témájuk is épp ilyen gazdag egészen a búcsúzó, öregkori versekig: szerepelnek bennük személyes és nemzeti–történelmi emlékek, apró hétköznapi megfigyelések, globális és lokális szempontúak egyaránt. 

 

Évről évre alacsonyabb az ég

 

Évről évre alacsonyabb az ég

és magasabbak a lépcsők

egyre könnyebb megállnod hogy ne nézz tükörbe megszoknod azt ami nem vagy többé

túl hosszú a megtett út ahhoz hogy visszafordulj

a nap és a hó egyébként is kitörölte már

nyomaidat

ott ahová el akartál jutni

nyitva a zár az őr is távozott

az ajtót a szél lengeti csupán

és az összes hang közül amire emlékezni akartál csak a kis Anna bölcsődala maradt

a meleg eső mely mindent elmosott és neked is segít elfelejteni

hogy voltál és éltél ezen a földön valaha

 

Azt hiszem, hogy ha szán valaki kellő időt ezekre a Jávorszky Béla által ihletetten fordított darabokra, meggyőződhet arról, hogy az észt Jaan Kaplinskinak ott van a helye a 20. század jelentősebb költői között. Bízom benne, hogy minél többen meg fogják ismerni őt.