Főkép

A fiatal katalán szerző, Irene Solá idehaza óriási közönségsikert aratott a nagyjából két évvel ezelőtt megjelent Énekelek, s táncot jár a hegy című kötetével, amelyet bár nagyra értékeltem, ám nem került hozzám igazán közel. Éppen ezért szerettem volna mindenképpen elolvasni a második magyarul megjelenő kötetét, a Gátakat, hogy eldőljön, Solá az én szerzőm-e vagy sem.

 

Aki olvasta az Énekelek...-et, azt bizonyára nem lepi meg, hogy az új könyv is meglehetősen rendhagyó módon és rendhagyó narrációval épül fel. A Gátak szövegeinek szerzője a húszas éveiben járó Ada, aki három év londoni élet után úgy dönt, hogy hazatér szülőföldjére, Katalóniába, és amíg eldönti, hogy mihez is szeretne fogni felnőtt életében, addig belekezd egy regénybe, melynek minden történése és minden szereplője valódi és a közvetlen környezetében található.

 

Ada azonban igazból nem is egy valódi regényt ír, hanem egymásból kiinduló és egymáshoz kapcsolódó elbeszélések sorozatát, amelyek játszódjanak bár mind a szegényes katalán vidéken, olyan sokféleséget mutatnak, ami még a tapasztalt olvasókat is meglepheti. Hogy mást ne is említsek, vannak itt a hagyományos, realista történetek mellett versek, mesék, dalok vagy egyenesen zombi sztorik is, mint ahogy a már jól megszokott külső szemszögű narráció mellett akad itt az elbeszélők között például egy tehén is. Gyakorlatilag minden történet más és más, ám közös bennük, hogy árad belőlük az élet, az írás és a történetmesélés szeretete. Solá ezen kívül egészen furcsán, ám igazán hamar megszokható módon, már–már képszerűen írja le a világot, ami egészen odáig vezet, hogy a kötet zárlata szövegek helyett fényképeket tartalmaz. 

 

„Meghalni annyi volt, mint megnyomni egy kiégett villanykörte kapcsolóját. Szinte semmiség. Tudta, hogy meghalt, mert Jaume megcsókolta a homlokát, és azt mondta, „anyu”, s ő nem érezte az ajkak érintését. És mert Roser az ő két kezét fogta meg, hogy abba temesse az arcát, s ő nem érezte, milyen forróak a lánya könnyei. S tudta azért is, mert olyasfajta örömöt érzett, ami sehonnan sem jön, és semmihez se hasonlít, miközben a másik kettő sírt. Öröm, ami úgy melenget, mint a meleg vizes palack az ágyban, s ami egy idő után visszafolyt ugyanazon az ajtón át, amelyen keresztül érkezett, fürgén, mint egy mókus, s olyan illékonyan, mint a reggelek, ő pedig ott maradt alámerülve a szívének oly kedves nyugalomba."

 

Ha van igazán letehetetetlen kötet, akkor a Gátak az, hiszen ezek az egymást életre hívó és egymást kiegészítő történetek olyan csodálatos ritmusban vannak megírva, hogy folyamatosan azt érezzük: „Még csak ezt az egyet, még csak ezt az egyet hadd olvassam el!". Ráadásul a fiatal katalán szerző ezt a mára már eltűnőben lévő, archaikusabb világot nem csak minden szépségével, hanem minden szörnyűségével együtt ábrázolja, elkerülve ezzel mindennemű negédességet vagy giccset.

 

Úgy érzem, Irene Solá újonnan megjelent műve jóval erősebb, mint a korábbi, így azt hiszem, minden adott a kötet sikeréhez. Ezúttal teljességgel megvett magának.