Főkép

A tavalyi év végén megjelent Ágyban dohányozni veszélyes című kötete bebizonyította, hogy az argentin Mariana Enríquez a horror- és a szépirodalom határmezsgyéjén kalandozó novelláival a kortárs kispróza egyik markáns, egyéni hangú nagymestere. Ez a magyar nyelvű debütáló mű elég hamar népszerű lett, ezért azt hiszem, velem együtt igen sokan örültek annak, hogy még karácsony előtt érkezett az írónő újabb novelláskötete, A tűz martaléka, amely pont abban erős, mint amiben a korábbi.

 

Enríquez ismét csak olyan természetességgel és olyan sokféleséggel emeli be a horrorelemeket szövegeibe, amely egészen különös ízt ad az alkotásoknak. Ezúttal is pontosan egy tucat rövidebb–hosszabb novellát kapunk, amelyekben azonban az mindenképpen közös, hogy középpontjunkban a nők és a nőket ért erőszak áll elsősorban. Ahogy az előző kötetnél, úgy itt is elmondható, hogy az író számára a horrorelemek alkalmazása azért fontos és szükséges, mert e révén kívánja ráirányítani az olvasói figyelmét a közelmúltban vagy éppen az argentin jelenben történt, történő borzalmakra.

 

Az első történet, „A piszkos kisfiú" némileg szokatlan módon nélkülöz bármiféle természetfelettit, melyben egy buenos aires-i szegénynegyedben élő, egyébként középosztálybeli nő egy borzalmas gyilkossággal kapcsolatban döbben rá arra, hogy mennyire önzően és a valóságra vakon élte eddigi életét. Egyébként ez, a különböző társadalmi csoportok közötti érintkezés nehézsége, vagy egyenesen lehetetlensége igen nagy szerepet kap a műben, így a „Pablito kalapácsa koppan, avagy a Lapátfülű Törpe újra felbukkan" című történetben a szintén csak egy szegénynegyedben ellátogató gazdag turisták nem értik, nem érthetik azokat a szörnyűségeket, amelyeken az itt lakóknak nap mint nap át kellett menniük.

 

De akad itt bőven történet az argentin közelmúltban, a sorozatos diktatúrák alatt elkövetett borzalmakról is, amelyek hatása még a napjainkban is érezhető, így előfordulhat olyan is, hogy a szellemek szó szerint bevették magukat az egykori helyszínek falaiba (A Fogadó). Ugyanakkor akadnak itt mentális betegségek krónikái is, melyekben a sokszor magukra maradt betegek kénytelenek szembenézni saját poklaikkal.

 

Míg egyes történetekben az elsőhöz hasonlóan nincsen semmiféle misztikum (a „Zöld, piros, narancssárga"-ban egy, a világtól elvonult fiatal férfi már csak chat-formában hajlandó kommunikálni egykori barátnőjével, felvetve ezzel a digitális kor elmagányosodásának egyre gyorsuló ütemét; vagy a címadó darabban a nők az ellenük elkövetett erőszak elleni tiltakozásul égetik felismerhetetlenné saját arcukat), addig másokban, így a véleményem szerint a legerősebben is (A fekete víz mélyén), átveszi a hatalmat a természetfeletti.

 

Az argentin Mariana Enríquez legújabb kötetében újfent bebizonyította, hogy igen otthonosan mozog a zsáner- és szépirodalom határmezsgyéjén elhelyezkedő világban, így aki érdeklődik a társadalmi kérdéseket is bőségesen felvető rémtörténetek iránt, annak tökéletes választás lehet A tűz martaléka.