Főkép

Újra és újra elcsodálkozom azon, hogy mennyire nem vagyunk képben a szomszédos országok irodalmát illetően. Jobbnál jobb írók vesznek minket körül minden oldalról, ám a többségüknek sajnos esélyük sincs egy magyar fordításra. A románok közül talán egyedül az örökös Nobel-esélyes Mircea Cărtărescut ismerik idehaza viszonylag sokan, de azt hiszem, Alina Nelegáról nem sokan hallottak, pedig ő sem egy mindennapi író.

 

Nelega második magyarul megjelent regénye (az első, Az utolsó boszork@ny tökéletesen visszhangtalan maradt), a Mintha mi sem történt volna, az a fajta kőkemény realista próza, amely talán a leginkább alkalmas arra, hogy átéljük általa valóságot. A közel félezer oldalas, apró betűkkel szedett regény a Ceaușescu-rezsim végén, a '80-as években játszódik, és megismerhetjük belőle egy sokszorosan is kisebbségben lévő nő valószínűleg tipikusnak számító sorsát.

 

Azt az elején leszögezném, hogy senkit ne riasszon el a regény hossza, ugyanis egy kimondottan jó ritmusban megírt, és emlékezetes jelenetek tucatjait tartalmazó alkotással van dolgunk. Már rögtön az első fejezet - melyben két hősnők, a leszbikusságukra frissen ráébredő és a tekintéllyel vagy a politikával mit sem törődő Cristina és Nana óriási leckét kap a koldusszegény kommunista diktatúrában való életről egy brutális tanfelügyelő „jóvoltából” -, hatalmas gyomorszájas az olvasók számára, akik ebből már felkészülhetnek arra, hogy mi minden fog még következni.

 

Egyszer majd, mikor lejár végre ez a várakozás, egész álló nap csak kávét fog inni, a tűzhelyen reggeltől estig fő majd a kávé, sőt még éjjel is csak az fog főni, a házat betölti a friss, gyümölcsös, kesernyés illat, meg az amerikai cigaretták aromája, mert nem gyújt rá másra, csak Kentre meg Marlboróra, azok gyorsan égnek, alig lehet egyet-kettőt szívni belőlük, máris elfogynak, ezt a békés édes ízt fogja érezni, meg a révületet, amikor éjszakánként kedvére pötyög majd az írógépén, egy hímzett ernyőjű lámpácska meleg fényénél, és senki sem fog belekötni, hogy túl nagy zajt csap, és a milícia sem hallgatózik az ajtóban."

 

A központi szerepet kapó Cristina ugyanis hiába vágyna egy visszafogott, normális életre, melyben azt szerethetne, akit akar, és arról írhatna, amiről akar (a lány ugyanis írói ambíciókat dédelget), de erre ebben a rendszerben esélye sincs. Így sorra kapja a pofonokat, és az évek során szép lassan ráébred arra, hogy innen nincs menekvés. Különösen akkor, ha az ember lánya egy kisgyermekes, elvált leszbikus egy zömében magyarok által lakott városban, és különösen akkor, ha a rendszerbe sem betagozódni, sem annak ellenállni nem képes.

 

Érdekes volt megfigyelni azt a valóságot, melyet a románoknak kellett megélniük a „létező szocializmus” korszakában, amely bár hasonlított a magyarokéra, de azt hiszem, sokkal rosszabb volt annál. A Mintha mi sem történt volna a kortárs realizmus egy igen jól sikerült darabja, melyet érdemes elsősorban azoknak elolvasniuk, akik a világot mindenféle szépítgetés nélkül akarják megfigyelni. Nekik talán kötelező is.