Áfra János: Omlás

Amit előre sejtettem, olvasás után gyorsan be is igazolódott: most ősszel a Kalligram kiadó egyszerre hármat is megjelentetett az idei év legfontosabb verseskötetei közül, melyek kivétel nélkül mind figyelmet érdemelnek. Ám míg Babiczky Tibor és András László művei egymás párjainak is tekinthetők (A tengerről és a Vad vidék is ügyesen nyúl vissza az ókori görög, vagy pontosabban az ezt a 20. század elején újra felélesztő kavafiszi hagyományokhoz), addig Áfra János Omlás című alkotása ezeknél jóval nehezebben megfogható és nehezebben kategorizálható darab, amely - néha megizzasztva, néha töprengésre késztetve -, ám mindvégig leköti az olvasóját.

 

Az Omlás a maga másfélszáz oldalával nem hiába az eddigi legvaskosabb Áfra-kötet, hiszen ebben a formában az elmúlt évtizedben keletkezett költemények párlatának, kivonatának is tekinthető, betekintést engedve ezáltal a Debrecenben élő szerző műveibe. A korábban megszokott személyesebb témák után a költő ezúttal jóval univerzálisabb és témák szerint külön ciklusokba rendezett verseket tár az olvasók elé. A személyesség elvetését mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az első, bevezető vers?

 

Az éberítő elrugaszkodás

„A romok a fejlődés magvai…”

(ChatGPT)

 

Az én szavam, az én akaratom,

az én ígéretem – de bátran

megtagadom bármelyiket,

hogy célt találjon bennem

a boldog tervezetlenség,

és szabadon bolyonghassak

a történetnélküliség erdejében,

ahol nincs kikényszerítve

a vége semminek.

 

Az első ciklus, az „Oszlop" versei például mind–mind a semmiből és sokszor jellemzően éppen a nyelv által keletkezett világot állítja a középpontba (A nyelv a távolság: „A kezdet nehéz, akár egy tehetetlen isten./Nem volt első szó, nem volt első író ember,/nem volt első alany és nem volt első tárgy"), természetesen beemelve ezáltal az istent, vagy az istenit is. A szerző érdekes módon ide építi be az álmokat is, mint valamilyen - talán  - emberen túl világ kivetüléseit.

 

Az „Alapfal" szövegei egyszerre idézik meg a személyes múltat és minden létező dolog múlandóságát is. Ahogy a címből is sejthető, az „Anyagfáradás" szintén a romlással és múlandósággal foglalkozik. A „Felezési idő" című versben például a sugárbetegséget elszenvedő testet ért sérülések révén elmélkedik a költő a világ dolgairól.

 

Felezési idő

 

Mit faj bemocskol, az egyén mossa le,

de ritkán kerül veszélybe sorvasztók

és piócák élete. Valószínűbb, hogy őt

rágja szét a rák, aki épp mentene,

azt égeti el a szennyezés, azon kékül

hús, és a sugárnyalábok láthatatlan

szörnye az ő arcát tépi le. Viszi, viszi,

sodorja ki az erőt abból, ami rohadt,

a szó külszíni értelmében véve,

hisz nem vacakol a lélek dolgain.

 

Ess hát darabokra, atomkárosult test.

 

Még a csapból is cirillbetű folyik,

és az ellenállás íze, de nem tudható,

ki mit betonoz le, és melyik fedő-

anyag pontosan mennyit takar,

aki szól, miért és hogyan emlékezik fél-

re szomszédból kölcsönzött mondatokkal.

 

Áfra János Omlás című műve véleményem szerint az idei év egyik legátgondoltabb és legjobban összerakott verseskötete, amely rengetegfelől és rengetegféleképpen próbálja meg értelmezni az univerzális létezést, miközben brillírozik a különféle költői technikák felhasználását illetően is. Így persze bízom benne, hogy minél több olvasóhoz el fog jutni.