Főkép

Az egyik nem várt hozadéka a világzenei iránti rajongásomnak, hogy sokkal kevesebb könyvet választok az új megjelenések közül – nincs időm írni róluk – viszont mivel a munkahelyem viszonylag messze van a lakástól, igénylem az utazás unalmát elűző olvasnivalót. Ilyenkor megállok a könyvespolcok előtt, és választok valami régebbi kiadványt. Bram Stoker vérszívójával már nézegetjük egymást egy ideje, és nagy valószínűséggel december elején a Drakula következne, ha az idei Hungarocomixon nem találkozom Szűcs Gyulával, aki a klasszikus rémregény helyett rábeszélt a most megjelent lapozgatósra.

 

Hagytam magam és nem bántam meg, mert ez a feldolgozás tényleg adott valami újat – és nem csak kockadobálós szempontból. Persze azon a téren is üdítő változatosságot jelentett, mert a megszokott Fighting Fantasy sorozathoz képest jóval nagyobb teret enged a játékos választásainak, illetve – és ez a legfontosabb szerintem – gyakorlatilag nem egy, hanem négy karakterrel játszhatjuk végig ezt a klasszikus vámpírtörténetet.

 

Utoljára egy Ravenloft ködbe burkolt földjén ragadt vámpír krónikáját olvastam (Én, Strahd), és érhető módon kíváncsian vettem kézbe a könyvet, hiszen az egyik választható karakter maga a címszereplő, Drakula. Az ő életét, majd halálát jóval a nyomorult angol ügyvéd felbukkanása előtt ismerjük meg, miként világuralmi terveinek megvalósításhoz vezető küzdelmes, jobban mondva véres útját közvetlen közelről nézhetjük, akarom mondani olvashatjuk. Amit az olvasó/játékos értő és támogató segítségével járja végig, a pusztulás és a győzelem között botorkálva. Igen, bármennyire is meglepő, a sötét oldalt játszva sem egyszerű az élet, túlságosan sokan akarják a vérünket ontani, karóval szurkálni testünket és levágni a fejünket.

 

A jók táborának talán annyival egyszerűbb a sorsolása, hogy ők hárman vannak, és egyik karakterről menet közben átválthatunk egy másikra. Ilyenkor csupán a számszaki értékeink módosulnak, az addig megszerzett tudás megy a közösbe, ami bizony nagy előnyt, segítséget jelent a játék során. Jonathan Harker, Mina Murray és dr. John Seward egymás támogatásán kívül a régi ismerős, Van Helsing professzor tapasztalatát is igénybe veszi – és mondanom sem kell, erre nagy szükségük is lesz.

 

Akárcsak az eredeti Stoker regényben, itt is számtalan napló- és levélrészletet olvashatunk, ami még élvezetesebbé teszi a szöveget. Kemenes Iván fordítása friss, miközben igyekszik visszaadni valamit abból a gótikus, borzongató hangulatból, ami az eredeti Drakula sajátja volt (ez alatt az Európánál megjelent Sóvágó Katalin-féle verzióra gondolok). Nem ritkák az oldal hosszúságú jelenetek, ami alatt nem csak a cselekmény halad előre, hanem jut idő a hangulatkeltésre, a karakterek gondolatainak papírra vetésére.

 

Halloween után pár nappal a Drakula – A vámpír átka című kötet kellemes meglepetést okozott, élvezettel ugráltam egyik jelenetről a másikra, majd újrakezdtem egy másik karakterrel, időnként elmélázva azon, hogy melyeik filmben volt hasonló jelenet, illetve rácsodálkoztam azokra az epizódokra, amelyek nyilvánvalóan nem szerepeltek Stoker könyvében. A játékos kedvű borzongani vágyóknak ez ideális ajándék lehet.