Főkép

2001 novemberében nem voltam felkészülve rá, amikor beültem a londoni Royal Festival Hall-ba, az egykori Miles Davis Quintet szaxofonosa, Wayne Shorter által vezetett akusztikus kvartett előadására, hogy a jazz vagy egyszerűen a zene nyelvét megreformáló élményben lesz részem. Az előző évben Danilo Pérez zongoristával, John Patitucci bőgőssel és Brian Blade dobossal megformált négyes, bár Londonban még nem aratott osztatlan sikert, szabad kamaramuzsikálásukkal gyorsan utat tört magának és vitathatatlanul a huszonegyedik század egyik legmeghatározóbb kreatív erejévé vált pár éven belül. Danilo Pérez pedig nem tétlenkedett kihasználni a hírnévben rejlő lehetőségeket és olyan szerepekben tűnt fel, mint az UNESCO Artist For Peace, a Panamai Köztársaság kulturális nagykövete vagy éppen a Berklee Global Jazz Institute művészeti igazgatója, hogy csak néhányat említsünk a teljes listáról, a széles oktatói és jótékony tevékenységéről nem is beszélve – 2002-ben a londoni Barbican Centre szabadfoglalkozásain a gyerekek és felnőttek egyaránt rajongtak érte, a személyes közösségformáló ereje csodálatos.

 

A Shorter Quartet számtalan lehengerlő élményét követően trióban is megcsodálhattuk Pérezt Budapesten, de zongoraduó helyzetben most először lépett a nyilvánosság elé egykori tanítványával, Szabó Dániel zongoristával, aki többnyire a tengeren túl él és alkot. Zongoraduó és zongoraduó között rengeteg különbség lehet, nekem a két kedvencem: nagyon erős egyéniségek találkozása, mint például Chick Corea és Herbie Hancock, amikor a folytonos párbeszéd domborodik ki; vagy a négykezes zongorista, amikor a dominánsabb egyéniség mintegy asszimilálja a másikat, mint például Brad Mehldau és Kevin Hays albumán vagy ahogyan kezdetben történt a Fesztivál Színház keddi előadásán is.

 

Szabó ugyan teljesen magával ragadó finomsággal és kellemmel vezeti be saját, „Imprint” című kompozícióját, de ahogyan Danilo csatlakozik a témához az intrót követően, rögtön megjelenik a színen a ritmuskirály. A háromnegyedes lüktetést folyamatosan ütik a lábukkal, mert az egész estére jellemző poliritmikus improvizációkkal képesek félelmetesen megbonyolítani akár a legegyszerűbb ütemű témákat is. Pérez mindemellett a hangsúlyos és hangsúlytalan játéknak is a nagymestere, amit a Shorter Quartet-el fejlesztett tökélyre és amitől nem csak a közönségnek, de Szabónak láthatóan és hallhatóan esik le az álla. Óriási erő és a játék végtelen tárháza rejlik ebben a viszonylag egyszerűnek hangzó eszközben, amit sokszor a kompozíción belül váltakozó metrumok komplikálnak tovább. Pérez meg is jegyzi a „Lost” című szerzemény előtt, hogy teljesen rendben van ha elveszünk majd a darab közben. Ettől még néha nagyon izgalmas egy 5/8-ra rácsatlakozni, amit két kör után viszont 10/8-ados érzettel játszanak, aztán mégsem, mindaddig amíg már tényleg nem tudjuk hol járnak.

 

Szabó viszont sosem téveszt utat és Pérez bűvkörében egyre nagyobb magasságokba tör csodálatos ritmikus és harmonikus megoldásaival, például az általa hangszerelt, Bartók Mikrokozmoszából vett „Paraszt tánc” során. De említhetnénk egy Thelonious Monk szerzeményt is, amit viszont inkább Pérez könyöklése és „billentyű-bokszolása” tesz emlékezetessé, ami a zenei humoron kívül azt is jól demonstrálta, hogy ha a zenei játék ritmikus érzete jó, "anything goes". Mint ahogyan tényleg bármi belefért ennek a két mesternek a kifogyhatatlan képzelőerejébe, hogy az előadás vége felé már egyre inkább az első típusú zongoraduó dialógust hallgathassuk.

 

Az este derekán elmesélt anekdota szerint, amikor Danilo először találkozott az idén elhunyt Wayne Shorterrel, akit egy kupac kottával látott érkezni a próbaterembe, megkérdezte: „Maestro, mit próbáljunk?”, amire Shorter csak annyit felelt: „You cannot rehearse the unknown”. Akik eljöttek a Fesztivál Színházba, egy másik „ismeretlenbe” csöppentek a két nagyszerű zongoraművész jóvoltából.

 

Előadók:

Danilo Pérez – zongora

Szabó Dániel – zongora