Beszámoló: Children of the Light – CAFe Budapest / Budapest Jazz Club, 2017. október 22.

A hangsúlyos és hangsúlytalan játék nagymesterei jártak köztünk a CAFe Budapest utolsó estéjén, a Budapest Jazz Clubban. Három jazz ikon, akik mindegyike saját súlyánál fogva érdemel fokozott figyelmet, de így hárman együtt, Danilo Pérez (zongora), John Patitucci (bőgő, basszusgitár) és Brian Blade (dobok) vagy egyszerűen a fény gyermekei, amelynek forrása nem a Nap, hanem Wayne Shorter (szaxofon), ellenállhatatlanok. A trió azt a szellemiséget hordozza, amellyel először 2001 őszén, a Royal Festival Hallban találkoztam a Wayne Shorter Quartet (WSQ) koncertjén. Akkor úgy gondoltam, hogy a nagy szaxofonos ikont megyek el meghallgatni, felkészületlenül ért – mint a közönség nagy részét –, ami ott várt.

 

A 2000-ben alakult kvartett teljesen szabad, lazán értelmezett kompozíciós kereteken belüli játéka, amely korongon először csak 2002-ben, a Footprints Live!-on csodálhattunk meg, abban a hetvenöt-nyolcvan percben Londonban megváltoztatta az egész világot körülöttünk. Azóta minden egyes WSQ koncertre, mint a kortárs kamarazene csúcspontjaira ülök be, és ezért egy picit szorongva vártam a WSQ koncertjét Wayne Shorter nélkül, hiszen a Children of the Light 2015-ben megjelent, self-titled korongja kicsit borongósra és sötétre sikerült.

 

A kezdést követően egy percbe sem tellett, hogy tetőtől talpig libabőr borítson, hogy küzdenem kelljen az emocionálisan túlhevült testemmel és annak lehetséges tüneteivel. Patitucci és Pérez mintha csak egymáshoz hangolnának, de utóbbi úgy kontextualizálja a bőgő hangjait, hogy amikor Blade beszáll, az egész játék tökéletesen érthető formát kap, és bár rendkívül finoman muzsikálnak, a zene intenzitása rögtön a maximumon ég. A második téma nem is lehet más, mint maga a „Children of the Light”, a trió lemezének nyitó darabja, és ha valaki ekkor úgy gondolná, hogy ezen a ponton túl már lehetetlen fokozni a feszültséget és az élményt, az csalódni kényszerül.

 

Egy balladát követően, amit Stevie Wonder „Overjoyed” kompozíciójával művelnek, az univerzum bármelyik fekete lyukát a legfénylőbb csillaggá változtatná. Az egyszerű, négy negyedes lüktetést a dallam egyes részei szerint másként ritmizálják, de már attól is levegő után kapkodunk, ahogyan indítanak: amikor Blade beszáll, Pérez elé üti a ritmust, amitől a muzsika olyan húzást kap, hogy tényleg majdnem megfulladunk. Az egész témát a beatek mellett játsszák, hárman már együtt, amitől megvan az összhang, de a ritmikai feszültségét még tovább bolondítják azzal, hogy minden ami egy pop dalban hangsúlyos lenne, az náluk hangsúlytalan – persze csak szigorúan a beateket ellenpontozva –, a hangsúlyok pedig mindig egészen váratlan helyekre kerülnek.

 

Amikor a koncert után megkérdezem Blade-t, hogy ezt hogy csinálják, nagyon szerényen csak annyit válaszol: „A napi gyakorlás teszi.” – és persze a zsenialitásuk, fűzöm hozzá magamban. Amikor megkérdezem Pérezt, hogyan élik túl a saját koncertjeiket, láthatóan zavarba jön és mosolyog. Én pedig valószínűleg sosem bocsátom meg magamnak, hogy nem maradtam a második előadásra, de kifacsart citromként, éppen kellő állóképesség hiányában tényleg attól tartottam, hogy ha még egy menetre beülök, belehalok.

 

Előadók:

Danilo Pérez – zongora

John Patitucci – nagybőgő

Brian Blade – dobok