Főkép

Az utóbbi jó pár évben szinte reneszánszánszukat élik a személyes vagy családi történeteket középpontba helyező szépirodalmi alkotások, így nem meglepő, hogy a többek között az Angyali üdvözletek című kötete miatt is közismert Milbacher Róbert legújabb művében szintén erre terepre merészkedett.

 

A Keserű víz azonban leginkább egy fúziós alkotás, mely magába foglal személyes emlékeket, anekdotákat, történelmi kutatások eredményeit, na meg a szépíró fantáziáját is, hogy ezáltal keltse életre nem csak a szerző sanyarú sorsú nagyanyjának alakját, de annak a szlavóniai Szlánavodának megalapításának történetét is, ahonnan az egész Milbacher család származik. Ennek révén pedig – nem mellesleg – képet kaphatunk a magyarság egyik leghányatottabb korszakáról is.

 

A szerző ebben a kötetében felváltva mesél arról a hazai irodalomban meglehetősen feldolgozatlan „népvándorlásról" mely során a földesurak által sikeresen feltüzelt, elsősorban dunántúli családok százai érkeztek az Ígéret földjének tartott, zömmel szlávok és svábok lakta, erdős Szlavóniába, hogy ott maguknak új földeket és egy kényelmesebb életet biztosítsanak, illetve nagyanyjáról, aki még maga is ebben a mára már végérvényesen eltűnt faluban született. 

 

A Keserű víz tipikusan egy olyan alkotás, mely során érezhető, hogy szerzője jócskán megküzdött az anyaggal, így természetesen az olvasó sem kap (nem is kaphat) kerek, egész, könnyen befogadható történetet egyik szál esetében sem. A nagymama történetében jobbára ide-oda ugrálunk az időben, egy-egy dolgot, történést többször is olvashatunk, hogy aztán a végén egyre inkább összeálljon a gazdag, ám barátságtalan légkörű sváb családba beházasodó, gyerekei közül többet is elveszítő, az örökösen meglévő idegenségével folyamatosan küszködő (a sváboknál magyar, a szerbeknél német, a magyaroknál meg „cselák") nő alakja. 

 

„– Hazajöttem, anyám – csak ennyit tudott kinyögni megdöbbenésében, és megfogta a pergamenné aszott kezét, és ehhez a csonttá finomodott törékenységhez képest durvának ható, de szemérmes mozdulatokkal simogatni kezdte hideg kézfejét. Mert a halál először a végtagokba veszi be magát, hogy onnan szivárogjon tovább, amíg csak melegséget talál. Igazából később sem merte biztosan állítani, hogy az anyja megismerte, de mintha egy pillanatra felbukkant volna haldoklásának örvénylő mélyéről, és tiszta, életteli örömtől sugárzó tekintettel a szemébe nézett volna, majd szinte ugyanabban a pillanatban visszasüllyedt oda, ahová valójában régóta vágyott, és aminek a vonzásával nem tudott, és mivel már nem is volt oka rá, nem is akart küzdeni tovább."

 

A Kiegyezés környékén megalapított falu története ezzel szemben egyenes vonalon halad előre, hogy előbb olvashassunk az első telepesek gondjairól, az új „honfoglalás" nehézségeiről, majd elkalandozzunk olyan nem mindennapi témákhoz mint a montenegrói hegyekben élő bogumilok sorsa, hogy aztán a végén még egy valóságos bűnügyi történet is megelevenedjen előttünk.

 

Azt kell mondanom, Milbacher Róbert tökéletes időszakot választott eddigi legszemélyesebb műve hátteréül, ugyanis az általa elmesélt bő száz év története alkalmat ad arra, hogy értekezzen többek között az 1848-as jobbágyfelszabadítás visszásságairól, az eredendően szláv területek politikai célból való elmagyarosításáról, a II. világháború eseményeit követően kényszerűen az anyaországba visszatelepült magyarok sorsáról, illetve saját felmenőinek hétköznapi, ám éppen ettől olyan fájdalmas-szép életéről. Úgy tűnik, kicsit mintha elsiklottunk volna felette, ám a Keserű víznek egyértelműen az idei év jobban sikerült szépirodalmi alkotásai között van a helye, így pedig lehetőleg ne kerülje el senki figyelmét.