Főkép

Nem hiába Szerhij Zsadan a kortárs ukrán kultúra egyik legnagyobb és legsokoldalúbb alakja (az 1974-es születésű szerző elismert költő, regényíró, körülrajongott rockzenész és a háborús ellenállás egyik fő aktivistája is), mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy az idei év egyik legjobb verseskötete (a Harkiv Hotel) után most az utóbbi idők egyik legjobb háborús regényével jelentkezett idehaza, ezúttal a Magvető kiadó jóvoltából.

 

„Nehéz letörölni a vért. De le lehet."

 

A diákotthon eredetileg 2017-ben jelent meg, így természetesen még a háború első, viszonylag korlátozott szakaszában játszódik, abban az időszakban, melyben az oroszok szinte fű alatt annektálták Ukrajna keleti részét. Ahogy már fentebb említettem, és ahogy a verseiből is kitűnik, Zsadan már a kezdet kezdetétől felemelte a szavát az agresszió ellen, így némiképp meglepő lehet, hogy milyen alakot tesz meg regénye főhősének. Pása egy harmincas éveiben járó és szinte mindennel szemben teljességgel érdektelen ukrán nyelv és irodalom szakos tanár (felesége elhagyta, családja többi részével ambivalens a viszonya, ráadásul nem szereti különösebben a munkáját sem, és igyekszik magát olyan távol tartani a politikától és a jelen történéseitől, amennyire csak lehetséges), aki azonban kényszerűségből mégis felkerekedik, hogy elhozza magára maradt tizenéves unokaöccsét az ostrom alatt álló közeli város diákotthonából.

 

„Jobbra fordulnak, az agyagos bakancsukkal kinyitják az első termet. Vagyis az ukrán nyelv és irodalom termet. Vagyis Pása termét. A termet, ahol Pása gyermekeket tanít. Egyszerűen leteszik a sebesülteket a földre, a padok közé. Pása utánuk fut, rögtön kiengedi a gyerekeket, ők ijedten lépkednek át a friss véren, lökdösődnek a folyosón, Pása kimegy a folyósóra, és egy kiáltással hazaküldi az osztályt: mindenki menjen haza, kiáltja, semmi értelme itt ácsorogni. Oroszul kiabál, mint mindig a folyósón, az órán kívül."

 

Zsadan elbeszélésmódja aprólékos, részletező, így a bő 300 oldalas regény mindössze három nap történéseit öleli fel. A szerző ragaszkodik a realizmushoz, így minden egyes megtett méter maga a kínszenvedés a háború sújtotta Kelet–Ukrajnában, a folyamatosan szakadó januári eső függönye mögött a szemüveges, csonka kezű pedagógus számára. És ahogy a leginkább „szovjetként” szocializálódott Pása lépésről lépésre közeledik a célja felé, úgy tapasztalja meg a háború iszonyatát, amellyel szemben eleddig végtelenül közönyös volt. És ahogy jön az egyik tapasztalat a másik után, a férfi is kénytelen állást foglalni, és kilépni abból a kényelmes közönyből, melyből a hozzá hasonló átlagemberek figyelni szokták a háborút. Érezhetően Zsadan célja éppen ez, az állásfoglalásra késztetés, ráadásul teszi mindezt úgy, hogy leírásai — melyek hemzsegnek a jól átgondolt hasonlatoktól (Körner Gábor zseniális fordítása) — olyan általánossá és szinte személytelenné teszik a háborús fenyegetést, mint amit Christopher Nolan zseniális filmjében, a Dunkirkben tapasztalhattunk. Egészen meglepő, de a regényben egyszer sem kerül elő az „orosz" szó a háború kapcsán, így sokszor azt sem tudhatjuk, hogy ki lő a menekülő civilekre.

 

Szerhij Zsadan alkotása ráadásul nem csak egy szimpla és jól megírt, realista hangvételű háborús regény, de egy olyan is, amely emléket állít a most megerősödő ukrán nemzettudatnak is. A diákotthon nálam jó eséllyel benne lesz az idei tíz legjobb műben, így nyugodt szívvel tudom ajánlani nektek is.