Főkép

Ahogy szinte már megszokhattuk, idén ősszel is két új Jón Kalman Stefánsson kötet jelent meg idehaza, mégpedig szokás szerint a Typotex és a Jelenkor kiadók jóvoltából. Míg a Gondolatok ​a mamutfenyőkről és az időről a szerző egy korai, főleg a gyermeki létet és annak mulandóságát középpontba állító alkotás volt, addig a Hiányod maga a sötétség egy vaskos és kimondottan furcsa családregény, mely bár játszódjon három évszázadban is, érintve közben megannyi témát, mégis szüntelenül egyetlen egy dologhoz tér vissza: a mindent elsöprő és mindent megváltoztató szerelemhez.

 

„Egyes életek olyan eseménytelenek, hogy alig lehet mondani róluk valamit. Csak annyit, mint amennyit a kerítésoszlopokról. Mégis, ők tartják nekünk a kerítést."

 

Stefánsson stílusa és előadásmódja mindig is különleges volt, és ez természetesen most sincs másként. Elbeszélőnk ezúttal egy amnéziás férfi, aki egy papnak, buszsofőrnek, de leginkább magának az ördögnek tűnő férfival beszélgetve próbál meg rájönni arra, hogy ki ő és honnan jött, hogy végül a rejtélyes módon papírra kerülő elbeszélése mindenről szóljon, csak róla nem.

 

Szerepet kap itt többek között Gudridur, a 19. század végén élt férjes parasztasszony, aki megdöbbentően pontos és lírai cikket írt a földigiliszták életéről, amelynek hála az újság szerkesztője, a szintén házas pap, Pétur már ismeretlenül is beleszeret, amely olyan folyamatokat indít be, mely révén képbe kerül egy részeges halász, aki a csillagokat bámulva a saját hányásába fullad, egy kisfiú, akit a postás hoz el nevelőszüleihez, egy Kierkegaard-rajongó óriás, egy 19 éves lány, aki a vőlegénye oldalán első látásra beleszeret egy helyi gazdafiúba, na meg egy olyan férfi is, akinek egész élete és identitása egy kegyes hazugságon alapul.

 

Az olvasóknak fel kell készülniük, hogy az izlandi szerző elképesztően csapongóan köti egymáshoz ezeket az első látásra nem igazán összefüggő dolgokat, így az egyik bekezdésben még az 1800-as évek végén járunk, míg a másikban már a koronavírus-járvány sújtotta jelenben, aztán a következőben mondjuk már egy szexrabszolgaként használt szír testvérpárról olvasunk, majd egy alkoholistáról, akinek az életét meglepő módon egy ittasan elkövetett gázolás menti meg.

 

Ez az elbeszélési mód talán radikálisabb minden korábbinál, ám ez a rengeteg történet olyan magával ragadó, hogy még akkor sem tudjuk abbahagyni, ha nem is értjük a pontosan azokat az összefüggéseket, melyek minden egyes ismétléssel és újrakezdéssel végül egyre nyilvánvalóbbakká válnak. Közben pedig ott sorjáznak minden oldalon a néha giccses, ám többnyire nagyon is okos és idézni való stefánssoni gondolatok (jelenkoros kötet révén ezúttal Egyed Veronika ragyogó fordításában):

 

„Észrevetted már, hogy az emberek szívesen mesélnek nyugtalanságról, boldogtalanságról, bizonytalanságról, bánatról, sőt gyászról? Kevesen akarják azt leírni, hogy milyen az élet a paradicsomban. Azt hiszem a magyarázat az, hogy a boldogságról nem beszélünk, azt megéljük."

 

A világhírű északi szerző természetesen ezúttal sem okozott csalódást, így azoknak, akiket érdekel egy kimondottan lírai és vaskos kötet az életről, a szerelemről, a halálról és a zenéről (meg persze sok minden másról), meleg szívvel tudom ajánlani „Kálmánunk" kötetét.