Győrffy Ákos: A csend körei

Így, az év vége felé közeledve egyre inkább úgy tűnik, hogy kimondottan erős lesz a 2023-as hazai prózatermés, hiszen Sándor Iván Tiltott területe, Tompa Andrea Sokszor nem halunk meg-je és Vida Gábor Senkiháza című regénye után immáron Győrffy Ákos is egy olyan minőségű művel jelentkezett, amelyre még évek múltán is jó szívvel emlékezhetünk.

 

Győrffy új kötete, A csend körei talán leginkább A hegyi füzet folytatásának tekinthető, mind hangvételében, mind gondolatiságában, mind megfoghatatlanságában. Azonban míg az előző műben volt legalább valamiféle kerettörténet (a mindvégig névtelenül maradó narrátorunk egy magányos börzsönyi sétája során felfedez egy eldugottan álló faházat, ahová a munkából néha kivonulva lejegyzi gondolatait a címadó hegyi füzetbe), addig az új már zömükben másfél–két oldalas szövegek gyűjteménye, melyeket csak az elbeszélő személye kapcsol össze. Ez a megoldás persze nem meglepő, hiszen ezek az írások java részükben már online is megjelentek, ám furcsa módon így, egy kötetben talán még tovább erősítik az egyes szövegek erejét, a korábbi közlésekből eredő néhány ismétlésen pedig könnyen átsiklik az ember.

 

Bajban lennék, ha pontosan meg kellene határoznom, hogy milyen műfajt képvisel maga a kötet, és milyen műfajt képviselnek az egyes szövegek, hiszen megjelenik itt a leplezetlen önéletrajziság (egy világéletében visszahúzódó férfi főleg melankolikus emlékei), a mindent felölelő transzcendencia, a létezésről való esszészerű elmélkedés, na meg a színtiszta költészet is.

 

"Hatvan éve esett el a szarvas, mondhatnám Mészöllyel. És aztán ebben a puskalövés után beállt csendben nőttem fel."

 

Győrffy Ákos egy teljességgel társtalan és egyedülálló alkotó (talán a legközelebbi “rokona" az a Mészöly Miklós, akit olyan zseniális szerzőkhöz hasonlóan, mint W.G. Sebald vagy Marcel Proust több szövegében is megemlít), aki úgy tud birkózni az élet nagy és más művekben közhelyesnek ható kérdéseivel (Ki vagyok én? Hol a helyem a világban? Hogy viszonyulok a világmindenséghez?), hogy ezeket egy pillanatig sem tudjuk nem komolyan venni. Ráadásul teszi mindezt úgy, hogy vállalja: nincsenek válaszai, és minden bizonnyal nem is lesznek. Győrffynél a nézőpont sokszor nem is emberinek, sokkal inkább kozmikusnak tűnik.

 

"Álltam a haldokló madárral a kezemben, nem történt semmi. Pontosabban ugyanaz történt, ami történni szokott, semmi döccenés, semmi kibillenés. A természetben a halál tényleg a dolgok rendjében áll, ami azt jelenti, hogy a jelentősége nem nagyobb, mint mondjuk egy vízipók árnyékának a kerti tavacska tükrén. Közvetlenül azelőtt, hogy elpusztult volna, egész testében megrázkódott, és egy hangos kiáltás tört elő belőle, hasonló ahhoz, amit akkor hallatnak, amikor hullámzó ívekben repülnek egyik fáról a másikra. Hasonlított ahhoz a kiáltáshoz, de csak elemeiben. Mintha rövid életének summája lett volna, minden addigi benyomásának és emlékének, minden reggelének és éjszakájának sűrítménye. Az életét mondta el ebben az egyetlen, rövid, feltörő kiáltásban."

 

A csend körei ennek tükrében természetesen igen erősen rétegirodalom, amely nem való mindenkinek, viszont azoknak mindenképpen, akik valóban elgondolkodtak már az emberi létezés értelmén. Nekik viszont kötelező.