Főkép

Bár Morpheusz, az Álomúr (a hét Végtelen egyikének) története a 4. gyűjteményben lezárult, abban az értelemben, ahogy Neil Gaiman író eredetileg tervezte, lett végül egy ötödik, vaskos kötet is. Az ide kerültek jobbára ilyen-olyan jubileumra készült extrák, melyek azért zömükben hozzák a Gaimantől és jobbnál-jobb rajzolóitól megszokott magas színvonalat, és különféle értelemben adnak is hozzá valamit az eddigiekhez.

 

A kötetet egy szintén kreatív szerkesztői előszó nyitja, melyet a Dave McKean jellegzetes illusztrációival díszített „Az utolsó Sandman-történet” című írás követ. Ez tekinthető akár Gaiman előszavának is, vagy egy önvallomásnak a részéről. Hatásos, lebilincselő a látvány, de amúgy kicsit önfényezés, ahogy azt Neiltől megszokhattuk. Nem baj, minden dicséret megilleti.

 

Hanem a kötet első igazán kiemelkedő fejezete ez után következik, s olyasmi, amire a korábbi képregényekben még nem volt példa, pedig a Sandman egyik legfőbb erénye az, hogy a képregény médiumát elképesztő gazdagságban és kreativitással használta, eszköztárát akár még bővítve is. Ez pedig úgy történt, hogy egy bizonyos Yoshitaka Amano nevű japán festőművész készített egy borítót a Sandman tíz éves jubileumára, s ez annyira megtetszett Gaimannek, hogy megkérdezte, illusztrálna-e egy új Sandman történetet. A válasz az volt, hogy igen, de csak ha nem képregény lesz, mert ő olyat nem tud. Így esett, hogy Neil írt egy novellát Az álomvadászok címmel, melyhez Amano számos lenyűgöző illusztrációt festett. Ezek, akárcsak a történet maga, nagyon is japán hangulatúak, és bár maga Gaiman utóbb bevallotta, hogy az egészet ő találta ki, attól még a sandmani részletektől eltekintve nagyon is olyanok, mint egy igazi japán kísértethistória. És soha korábban nem merített a Sandmanhez távol-keleti forrásokból. Van valami emelkedett és tiszta úgy a szövegben, mint a képekben. Szerintem ott van a teljes Sandman sorozat legeslegjobb részei között.

 

A kötet következő része a Végtelen éjszakák címet viseli, és mind a hét Végtelennek jut benne egy-egy fejezet. Híven a Sandman örökségéhez, mind teljesen más, az egyik egy apró epizód az adott főszereplő történetéből, a másik szinte csak benyomások, hasonlatok, furcsa illusztrációk és pár sor szöveg útján mesél róla. S olyan is van (Halál és Velence), melyet már olvashattunk a Death – Halál: Teljes gyűjtemény című külön kötetben. Itt-ott kicsit erőltetettnek és öncélúnak éreztem egy-egy momentumát ennek a hét fejezetnek, ami korábban, az első négy kötet örvénylő folyamában is előfordult párszor, csak itt valahogy jobban zavart, talán épp a tudat miatt, hogy ezek utólag készült extrák. De ennél jóval fontosabb, amit az összképhez adnak – elég csak a Pusztításról szóló részre utalnom. Az sem mellékes, hogy mindegyik fejezetet más-más illusztrátor készítette, s ha a Delíriumról, ill. Kétségbeesésről szóló részek kiakasztóak is, az csupán annak biztos jele, hogy elérték azt a hatást, mely illik az adott karakterhez.

 

Az Éjféli színház c. rész egyfelől erősen kötődik a legelső Sandman fejezetekhez, másfelől a DC korábbi Sandman szuperhősét helyezi középpontba, aki pont itt kap olyan szerepet, illetve akiről pont itt emlékeznek meg úgy, hogy arra azt lehessen mondani, megérte, volt értelme, méltó. Szemben a korai Sandman fejezetekbe érezhetően beerőszakolt, amúgy a teljes történetet nézve indokolatlannak ható DC szuperhősös szereplésekkel. Teddy Kristiansen illusztrációi is messze stílusosabbak, érdekesebbek és főleg hangulatosabbak, mint a képi vonalon még kialakulatlan, kevésbé kreatív korai Sandman részek voltak. Ezzel együtt nem érződik annyira fontos extrának, inkább utólagos igazságtétel a korai részek illetve a kalapos-gázmaszkos, kissé ásatagnak ható korábbi Sandman számára.

 

Végül érkezik a kötet meglepetése (amennyiben az ember nem olvasott korábban utána, hogy mi minden történt még a sorozattal a befejezése után): ugyanis tíz évvel Az álomvadászok után P. Craig Russell is készített belőle egy verziót, amely valóban képregényes feldolgozása a történetnek, szemben ugye a Yoshitaka Amano által illusztrált első verzióval. Russell nevéhez sok egyéb mellett a Sandman gigászi történetfolyamának néhány legjobb részlete is köthető, és ide is gyönyörű képeket rajzolt. Mégis egy picit fölöslegesnek érzem ezt a fejezetet, egyszerűen az Amano-féle változat olyan erős volt, hogy ezt a cukira rajzolt róka sem feledteti. Az meg pláne nem, hogy nem tehetek róla, de ahogy Morpheusz itt kinéz, az mintha Bruce Lee-re hajazna. S mondom ezt úgy, hogy önmagában ez a mesés, elvarázsolt, szépséges verzió nagyon is, nos, mesés, elvarázsolt és szépséges.

 

Ezek után még kapunk néhány extrát: eredeti utószavakat, eredeti borítókat egyes füzetekből (döbbenetes látni, hogy a Russell-féle Az álomvadászok-hoz mennyivel „japánabb” borítókat álmodott meg egy Yuko Shimizu nevű művész, hiába szuperek a nyugati rajzolók által készült verziók is – s itt kell megjegyeznem, hogy a gyűjtemény limitált változatának 493. oldalán látható Sandman ábrázolás a leghangulatosabb, leglenyűgözőbb, legnagyobb kedvencem ever). Kapunk továbbá, híven a korábbi gyűjteményes kötetekhez, egy vázlatokkal dúsított forgatókönyvet is, jelen esetben az Egy csillag halála c. fejezethez, mely a Végtelen éjszakák Álomról szóló része. Mindez bőrkötésben, védőborítóval, ha rászántuk a limitált verzió árát, s még időben rendeltük meg, de szintén elképesztő gyönyörű minőségben, ha a normál változatot vesszük.

 

Szólnék még a fordításról is: Limpár Ildikó ismét remek munkát végzett, értő, cizellált, mégis jól olvasható szöveget hozott létre.