Főkép

Amit a Fumax ebben az évben képregényes vonalon művel (és ez egy képregényes vonalon ritka erős év, lásd még Blankets, Incal, Hellboy stb.), azért kijárna nekik valami érdemrend vagy lovagkereszt. A Watchmen és Sin City újrakiadások is hőstettek, de cikkem tárgya már-már kisebb csodának is beillik. Egyrészt azért, mert a Sandman sorozat, amihez tartozik, nálunk úgy hat-hét éve állt a földbe az első négy kötet után; másrészt meg, mert olyan igényes, káprázatos kiadásban hozták ki, ami még a Blacksad és Incal magyar verzióit is felülmúlja. Nagyalakú, keményfedeles, szuper minőségű papírra gyönyörűen nyomott kiadvány ez, melynek az ára is brutális, de pont az említettek sikere igazolja, hogy most már van igény és vásárlóerő is az ilyesmire. A Könyvhéten mázsaszám vitték a népek a Halált.

 

A Sandman képregénysorozat a `90-es évek elején indult, és egyik vezére volt annak a forradalomnak, ami hasonló módon újította meg a képregényes világot (és hosszú távon a mozit is), mint a rockzenét a seattle-i grunge. Neil Gaiman is a Sandman írójaként vált világhírűvé. A sorozatot számos különféle rajzoló illusztrálta, s ez csak még tovább gazdagítja az amúgy is zseniális ötletekkel teli sztorikat.

 

Halál egyike a Végteleneknek, melyek közé Sandman, avagy Álom (Morpheus stb.) is tartozik. Előbbi utóbbi nővére, és bár változó, hogy milyen korúnak tűnik, de alapvetően gót lánykának néz ki. Fekete, tupírozott haj, szintén feketével kihúzott szemek és ajkak, fekete rucik, és egy jókora Ankh (egyiptomi kereszt, mely éppenséggel az élet szimbóluma)… Halál alakját egyébként Mike Dringenberg, Gaiman régi/korai illusztrátora alkotta meg így, és mindmáig iszonyú menő a csaj. Emellett rém cuki is tud lenni, az elhunytakkal kedves és megértő, viszont hiába is próbálna bárki alkudozni vele. És amikor azt mondja, hogy „Még látjuk egymást”… Nos, igen. Gaiman olyasmihez nyúlt Halállal, ami a mi nyugati kultúránkban tabu, rettegett, elkendőzendő valami, hiába, hogy az élet része. És ha ebből pusztán csak cool és szórakoztató valamit csinált volna, akkor talán ma már senki nem emlékezne rá. Ő ennél jóval többre vállalkozott, és szerintem az egyik legnagyobb bravúrja az, hogy képes volt egy olyan mezsgyén maradni, hogy nem vitte túlzásba a komorságot, a gyászt, a nagy megmondást, a modorosságot – de nem is idétlenkedte el.

 

A kötet történeteiben így vagy úgy, de Halál a főszereplő. Akad köztük pár oldalnyi szösszenet épp úgy, mint hosszabb, „kisregénnyi” darab, és mindegyik hozzátesz valamit Halál alakjához és a Sandman mitológiájához.

 

A kötet elején egy olyan sztorit találunk (Szárnyainak suhogása), amit ismerhetünk az egyik Sandman könyvből: Álom a galambokat eteti nagy durcásan, és megjelenik Halál, hogy felrázza az öccsét a mélabúból. Az „Álarc” némileg kapcsolódik valamelyik régebb óta futó szuperhősös sorozathoz (Urania Blackwell a főszereplője), de önmagában is megállja a helyét. A rövidke „Téli mese” némileg elvont, a többitől erősen elütő képi világa Halál múltjáról árul el valamicskét.

 

A jóval hosszabb „Az élet mindig drága” a kötet egyik központi sztorija, és a benne megismert leszbikus pár története később az „Egy teljes élet”-ben folytatódik. Gaiman ezekben sziporkázik a leginkább. Már a két történet címe is számos értelmezésre ad alapot, és ezekben az író (és olvasója) azon filozofál, hogy mi végre élünk, hogy kéne jól csinálni, értelmet tenni bele. Az, hogy van benne két leszbikus is, a `90-es években többet nyomott a latban, mint manapság, de anno úttörő, merész dolognak számított – viszont messze nem erre van kihegyezve. Gaiman úgy varázsol a szereplőkkel és a cselekménnyel, hogy nagyon sok mindent megmutasson, de a végkövetkeztetést kinek-kinek magának kell meghoznia. A sztoriról nem is árulnék el többet, csak annyit még, hogy bár a Végtelenek, s különösen Halál és Álom egészen zseniális „kitalációk”, itt a mellékszereplők is rendkívül emlékezetesek.

 

A két nagyobb sztori közé ékelődik a rövidke „A kerék”, mely a 9/11-es terrortámadásnak állít sajátosan gaimani emléket. Aztán még ott van a stílusában inkább európai képregényekre emlékeztető „Halál és Velence”, egy közepes hosszúságú, ügyes csavarra épülő történet, mely külön kis gyöngyszem a Sandman sorozatban.

 

Kapunk továbbá egy Halál galériát, a legkülönfélébb művészek ábrázolásaival. Ez olyan extra, amire könnyű legyinteni, de aztán azon kapja magát az ember, hogy hosszasan el tudja nézegetni bármelyiket, annyira érdekes, hogy ki hogy látja őt. Az alkotók között még Moebius-t (Incal, Az idő urai stb.) is ott találjuk, természetesen az övé az egyik legfurább-legrémisztőbb kép.

 

S a kötet végén kapunk egy „Halál üzenete az életről” című, 7 oldalas szösszenetet (a Sandman szürreális borítóit festő Dave McKeantől), mely egy AIDS-szel kapcsolatos felvilágosító képregény. És bár a téma komoly, és a képsorok megszületésekor nagyon is benne volt a köztudatban, és ráadásul John Constantine is szerepel benne, igazából némiképp idétlen és érezhetően bérmunka.

 

De az előtte lévő rengeteg oldal nem az. Gaiman a Sandmanben megszokott módon szövi egybe a legkülönfélébb szimbólumokat, mitikus-legendás elemeket a `90-es évek hangulatával. A `80-as évek álságos „mindenki happy” korszakát követő kiábrándult, új utakat kereső évtized pedig mintha máig tartana – én legalábbis nemigen találtam olyan lényegi elemet a Halálban, ami fölött eljárt az idő. Ez persze részben magának Halálnak köszönhető. És bár Gaiman nem foglal állást egyetlen hit vagy nemhit mellett sem, és egyetlen vallás sem kap valós bírálatot a kötetben, mégis valami olyat ad ez a gyűjtemény, ami nemcsak elgondolkodtathatja az olvasót, de segítséget, akár még vigaszt is nyújthat neki. És nemcsak abban az értelemben, hogy ki ne örülne, ha a Halál olyan lenne, mint Álom nővére – tényleg vannak itt útravalóul magunkkal vihető gondolatok.