Főkép

Marie Aubertet a két korábban már magyarul is megjelent műve alapján (a Felnőtt emberek és a Ha történne valami) egyértelműen a kimeríthetetlennek tűnő skandináv irodalom egyik legígéretesebb új hangjának és nem mellesleg az egyik személyes kedvencemnek is tartom. Ennek tükrében pedig igen nagy reményeket fűztem a szerző újonnan megjelent kisregényéhez - mely az Igazából nem ilyen vagyok címet viseli -, és szerencsére ezúttal sem kellett csalódnom. A norvég éppen ott folytatja, ahol a Felnőtt emberekben abbahagyta, így ezúttal is egyetlen család életébe tekinthetünk bele egy hosszú hétvégén keresztül, hogy közben feltáruljon minden elfojtás, probléma és hazugság, amellyel a családtagoknak nap mint nap meg kell küzdeniük.

 

Aubert ismét bebizonyította, hogy mindössze néhány vonással képes tökéletesen mindennapi, ám ezzel együtt is egyedi, hús–vér szereplőket alkotni, akik éljenek bár tőlünk távol, lehetnének akár mi magunk is. A hétvége és ezáltal a történet apropóját a kamaszlány, Linnea konfirmációja adja, akinek azonban nem ez az alapvetően is sok stresszel járó ünnepség lesz a legfontosabb, hanem az, hogy pár évvel idősebb barátnője, Ingrid a mai divatos kifejezéssel élve „ghostingolja" őt. 

 

Azonban nem csak ő küzd problémákkal, hiszen bepillanthatunk még a lány édesapjának életébe is, aki bár a felszínen tökéletes mintaszülő, ám éppen a szeretője kedvéért készül elhagyni a családját; vagy ott van az ő nővére, a túlsúlyától nemrég megszabaduló és a leszbikus kapcsolatát most felvállaló Hanne; illetve az ő nyugdíjaskorú édesapjuk, aki közel sem szerette egyforma mértékben a két gyermekét, óriási lelki károkat okozva ezzel.

 

Ha be mernék vallani, mindannyian elmondhatnák magukról, hogy „igazából nem ilyen vagyok", hiszen már évek, évtizedek óta mindannyiuk élete maga a színlelés. A norvég éppen ezeknek a mindennapos kicsinyes hazugságok, önbecsapások ábrázolásának egyik legnagyobb mestere, így ezúttal is tökéletesen érthetővé válnak a takargatni való vágyak, a köröm alá fúródott régi tüskék és a helyzetből való kiúttalanság.

 

„Mindig elszomorodom, amikor valaki szeret valamit, amit elveszíthet vagy ami elromolhat, hallani sem bírom, amikor egy gyerek elveszíti a plüssállatkáját vagy a kedvenc játékát, de a felnőtteknél ez még rosszabb, látni rajtuk, ahogy kialszik szemükben az öröm."

 

Marie Aubert kötetei azért is lehetnek ennyire népszerűek, mert bármiféle csavar, írói trükk nélkül is képesek közvetíteni mindennapi életünk kisszerűségeit, és persze a néha azért meglévő nagy pillanatokat is. Az új kisregénye a korábbiakhoz hasonlóan a kortárs realizmus kis ékszerdoboza, fogadjátok ennek megfelelően.