Fredrik Backman: Hétköznapi szorongások

Figyeljen ide, ez egy rém hosszú könyvkritika, jobban jár, ha megy, és elolvassa magát a könyvet! De ha szeretné, hogy meggyőzzem, hogy miért kellene így tennie, ám üsse kő:

Fredrik Backman svéd író már akkor sok magyar olvasó kedvence volt, amikor még Hollywood nem készített remake-et az ő egyik regényéből készült filmből (Az ember, akit Ovénak hívnak eredetiben, míg a Tom Hanks-féle verzióban emberünket Ottónak hívják). Jómagam is régóta feltettem a majd-egyszer listámra pár könyvét, de egész mostanáig nem került rájuk sor.

Féltem ugyanis egy kicsit attól, hogy csalódni fogok, miután olyan sokan leírták, hogy Backman nagy életigazságokat ír meg, hogy gyógyír a léleknek meg a többi. Aztán megnéztem a Hanks-féle filmet, és rájöttem, hogy ez bizony mind igaz, mégis olyan jól esett, hogy amint lett egy kis időm, elővettem egy másik könyvét: cikkem tárgyát. Ez későbbi műve, míg nekem meg mégiscsak az első tőle, így a szerzői életműben elfoglalt helyéről nem én fogok értekezni. De a film és eme könyv alapján úgy tippelek, megvan a maga stílusa, a maga fogásai, trükkjei, visszatérő motívumai, s ezek egy ponton túl unalmassá válhatnak az olvasó számára – de jelen sorok írója még közel sem tart ott. Neki ez a könyv az utóbbi idők egyik legjobb olvasmányélménye lett.

Ahogy a regény elején az író leszögezi: ez a könyv idiótákról szól. Meg egy lakásbemutatóról és egy túszdrámába forduló bankrablásról, és azokról, akik résztvevői mindennek, ideértve két rendőrt is. Az olvasó igen hamar arra a következtetésre juthat, hogy ebben a sztoriban mindenki idióta, és némi élettapasztalattal a háta mögött ez aligha lepi meg. Ha még több élettapasztalata van, s jutott mellé némi önkritika is, talán azt is bevallja, ha más nem, a könyv lapjainak, hogy végeredményben ő is egy az idióták közül. Utóbbi esetben azonban jó eséllyel már tart ott, amit amúgy minden kis dedósnak tudnia kellene, de az általános iskola első osztályaiban már végképp illő volna: hogy bár az emberek zöme hajlamos néha idióta módjára viselkedni, attól még ők maguk nem feltétlenül fullba’ idióták, és nagy általánosságban kijelenthető, hogy mindennek megvan a maga oka, így annak is, ha valaki épp idiótán viselkedik. Backman ezen regénye (meg az Otto film is) ezt támasztja alá, ezt mutatja be, de úgy, hogy elhiszed neki.

Ami azért meglepő, mert a könyv elején mindenki annyira idiótának tűnik, meg az alapszituáció is az elbaltázott bankrablással és a kretén ingatlanos által vezetett, szintén kisikló lakásbemutatóval: mindez annyira szürreális, abszurd, nevetséges, hogy az már fáj, hogy azon már nem is nevet az ember, hanem le akar ugrani egy hídról, hogy ilyen világban kell élnie, ahol ilyenek megtörténhetnek, mert lássuk be, akármilyen őrült is ez az egész, simán megtörténhet. A könyv első fordulópontja épp az, amikor elmeséli az író, hogy tíz éve egy férfi meg is tette, leugrott a hídról, öngyilkos lett. Jó, nem csak az idióták miatt, hanem mert kisiklott az élete, és nem segített rajta még a bank sem. Sőt, épp a bank miatt jutott olyan helyzetbe – vagy a saját rossz döntései miatt, nézőpont kérdése.

És hát Backman ebben pokoli jó: hogy megmutassa a többi nézőpontot is. Hogy megmutassa, hogy ha csak egy kicsit is megismerjük a másik embert (akit alapból leidiótáznánk, mert hát szemlátomást megtesz mindent ezért), akkor rájövünk, hogy semmi sem úgy van, mint elsőre gondolnánk. Hogy Backman ebben ilyen pokoli jó, az meg azért van, mert 1. iszonyú jól ismeri az emberi életet és az embereket és 2. megveszekedett skandináv humora van. Ezek nélkül bármely pillanatban átbillenhetne a könyv a giccs meg a coelho-i megmondás területére, de nem – szerintem legalábbis végig a még befogadható, elhihető oldalon marad. Bizony, hitelesnek hat, még akkor is, ha tényleg felbukkan benne egy szereplő, aki nyúljelmezt visel (bár a borító ezen a ponton nem teljesen hiteles).

Szóval, kapunk x db különféle szereplőt, belehajítva egy teljesen őrült, de amúgy akár Agatha Christie-i helyzetnek is beillő szituációba, ahol kissé talán meglepő módon sikerül azelőtt beszédbe elegyedniük egymással, hogy bárkit komoly sérülés érne. Apránként, ahogy folyik a nyomozás, és ahogy jönnek Backman újabb meglepő vagy előre látható csavarjai, megismerjük az összes szereplőt, a hátterüket, és a végére még tán azt is megkedveljük, de legalábbis megértjük, aki nemcsak elsőre, de száz oldallal később is antipatikusnak hat. S minthogy a csapat vegyes, így Backman mesélhet nekünk öregedésről és életközépi válságról, függőségről, a magyar társadalmi normáktól eltérő szexuális beállítottságról, gyászról, depresszióról és pánikbetegségről, szülői létről, meg rakat egyébről. Valójában rendkívül súlyos és fájdalmas könyv ez, merthogy mindezeket se nem szépirodalmi, se nem dokumentarista módon tálalja, hanem hétköznapian, úgy, hogy az olvasó nem mondhatja, hogy nekem ez lila művészkedés vagy direkt hatásvadászat, vagy hogy ilyen csak a híradóban van. Nem, az olvasó szembesül enmagával is, és látá, hogy lényegi kérdésekben nem nagyon különbözik a regény svédjeitől (még akár a stockholmiaktól sem).

Hogy lehet ezt kibírni? Humorral, ahogy azt egy korábban már elhunyt, csak emlékek kapcsán előkerülő szereplő kifejti. És Backman abban nagyon jó. Elhiszem, hogy van, akinek ez a fajta abszurd-idiotikus, helyenként nagyon svéd humor fárasztó (noha simán szólhatna a sztori magyarokról), de még mindig kevésbé kattant, mint norvég kollégája, Erlend Loe regényeiben. Backman szereti és megérti az embereket, dacára vagy épp azért, mert olyan jól ismeri őket. És bár nyilván sokan azt mondják rá, hogy libsi, az, amit megpróbál átadni, bárkinek hasznára válhat. Ha esetleg felmerül az olvasóban, hogy ebben a nagy megismerésben és elfogadásban sem klappol azért minden, és nem hallgat a jézusi szóra sem, akkor jusson eszébe a régi mondás: „ismerd meg ellenséged”…

De én azért jobban örülnék annak, ha úgy lenne, ahogy mások előttem már leírták: hogy ezt a könyvet adnák az iskolákban a gyerekek kezébe, sőt ha mindenki olvasná, hogy megértsük már végre, hogy mindenkinek megvan a maga baja, hogy az ember legyen annyira ember, hogy ne ítélkezzen felszínesen, és hogy ha kölcsönösen mindenki nyitna a többi felé, akkor élhetőbb, emberhez méltóbb életünk lenne. És ezt fölülről nem várhatjuk, olyan tán sose volt, de ki-ki a maga hétköznapi szintjén megpróbálhatja – nem kell ahhoz bankrablás meg túszdráma sem. Tudom, hogy ez klisésen és modorosan hangzik, de az a jó hírem van, hogy a könyv még ezek csapdáját is elkerüli. (A könyvből készült Netflix-sorozatot még nem láttam, előzetes alapján még jó is lehet.)