Főkép

Bizony csak igen ritkán fordul elő, hogy egy elsőkönyves író, aki ráadásul csak az ötvenes éveiben vált újságíróból szépíróvá, rögtön egy remekművel jelentkezzen, de a svéd Karin Smirnoff esetében ez azt hiszem, megtörtént. Hiszen az Elmentem az öcsémhez egy olyan szinte hiba nélküli alkotás, melyet bármelyik befutott skandináv író (legyen az a stílusuk hasonlósága miatt mondjuk Kim Leine vagy Per Petterson) is megirigyelhetne.

 

„Elmentem az Öcsémhez. Busszal utaztam a part mentén és az enégyes főútnál leszálltam. Aztán gyalog indultam el a falu felé.

Sűrűn esett a hó és belepte az utat. A hópelyhek befurakodtak az alacsony szárú bakancsomba és a bokám úgy fázott mint gyerekkoromban.

Feltartott hüvelykujjamra talán megálltak volna az autók de egyetlen kocsi sem jött arra. Az öcsém házáig néhány kilométert kellett megtenni és az út emelkedett.

A magam szórakoztatására everttaubét énekeltem. A szüleink imádták everttaubét aztán meghaltak."

 

Smirnoff műve egyszerre kőkemény, szikár és költői. A történet elején az elbeszélőnk, Jana közel húsz év után visszatér a még mindig a szülőfalujukban élő ikertestvérét meglátogatni, hogy aztán itt megragadják múltjának sötét és keserű emlékei, melyektől sosem tudott igazán megszabadulni. Hogy pontosan mik történtek a harmincas éveiben járó nővel, sokáig csak sejteni lehet, ám ahogy egyre fogynak az oldalak, egyre több borzalomra derül fény. És bár hiába számít már szinte lerágott csontnak a kortárs irodalomban a családon belüli erőszak és a generációkon átívelő traumák kérdésköre, ha mindez ilyen erősen van tálalva, akkor mindig kíméletlenül magához fogja rántani az olvasókat. Megmondom őszintén, hogy ilyen hihetően és hitelesen tálalt nagybetűs Gonosszal már nagyon régen találkoztam az olvasmányaim során.

 

Ám az Elmentem az öcsémhez szerencsére jóval több, mint egyszerű traumairodalom, hiszen a háttérben többek között a házigondozóként elhelyezkedő Jana révén szinte szociológiai pontossággal betekinthetünk az észak-svéd vidék lakóinak korántsem túl harmonikus életébe, vagy a közösségileg elfojtott emlékek révén a skandináv ország közelmúltjának sötétebb fejezeteibe is, hogy közben az előtérben persze ott lüktessen a kérdés: mit lehet kezdeni azzal a sok rosszal, bűnnel és gonoszsággal, amely megjelenik az emberek életében? Legyen az Jana, vagy a titokzatos égett arcú férfi, John, akihez a nő egyre közelebb kerül.

 

A svéd Karin Smirnoff különös hangulatú, magával ragadó és egyéni nyelvezetű kötete (Patat Bence újabb zseniális fordítása), mely egyébként egy trilógia első darabja, minden bizonnyal ott lesz az év végi best of toplistákon, mégpedig tökéletesen megérdemelten. Az írónő személyében pedig ismét egy olyan szerzőt ismerhettünk meg, akit a jövőben is érdemes lesz odafigyelni.