John Scofield : Uncle John's Band

John Scofield egy páratlan trióval jelentkezik páros korongokat számláló dupla albumon, ami hamarosan egy dupla LP-n is megvásárolható, itthon a Hangvető forgalmazásában. Akik tavaly ott voltak a Budapest Jazz Club valamelyik koncertjén azok pontosan tudják, hogy mennyire lenyűgöző felállásról van szó, ami sajnos idén elkerüli Budapestet – a legközelebbi prágai helyszín pedig már teltházas, persze érdemes messzebb is meghallgatni. Ezért akik most nem kerekednek útra, egyenlőre csak a stúdiófelvételekkel vigasztalódhatnak, amelyek egyszerűen lehengerlőek, ahogyan már az albumot záró és egyben címadó „Uncle John's Band” is sejtette amikor első 'single'-ként megjelent.

 

Az albumon utolsónak helyet kapó téma egyébként a Grateful Dead dala, amelyet Scofield rendszeresen játszik a banda gitárosával, Phil Lesh-sel. Ezúttal most lazán értelmezve barangolja be társaival: a fiatal bőgős, Vicente Archer szólójának diszharmonikus hátteret adó gitárakkordok bevisznek minket egy fojtogatóan sötét erdőbe, hogy aztán ismét a gitár oldja fel ezt a hangokban létrejött szorongást és újra ismerős, tiszta mezőkön csatangoljunk, a vége felé azonban már borongós felhők alatt.

 

A mesteri Bill Stewart-tal felálló trió széles repertoárt játszik fel, Bob Dylan „Mr Tambourine Man”-jétől Neil Young „Old Man”-jéig, Leonard Bernstein „Somewhere”-jétől a Miles Davis klasszikus „Budo”-ig. A „Stairway to the Stars” és a „Ray’s Idea” jazz standardek mellett azért kapunk hét Scofield eredetit is, a swing, funk és folk-hangulatok között váltakozva. Ami az egészet hallhatóan összetartja, már a budapesti fellépésükön kitapintható 'simpatico'-n túl is, a bizalom és egyfajta művészi minimalizmus: bárki bármilyen improvizációs irányba elindulhat, a többiek egy integráns tömbként mozognak vele, de olyan bölcs nyugalommal, hogy ez az érzet a hallgatót is rögtön magával ragadja, a lendületes részeken pedig berántja.

 

Scofield játékának nyers éle, amit ugyan több műfaj is informál, egészen modern. Ezért ugyan Scofield saját kompozíciói ismerős groove-okkal és dallamokkal szövik át a trió hangképét, a „How Deep” motívuma a lendületes sétáló-basszus swinggel, a „Back in Time” cowboy motívuma, a „Mo Green” szekvenciái, a pengetős „Mask” New Orleans-i lüktetése (és még sorolhatnánk) a maguk dinamizmusával együtt olyan részletgazdag erőtől duzzadó friss játékot közölnek, ami miatt az egyik lejátszást a másik követi.

 

Valószínűleg csak véletlen egybeesés, de ahogyan Scofield legutóbbi albumát nyitó Keith Jarrett téma, a „Coral”, Pat Metheny idén megjelent Dream Box albumának japán kiadásán a 'bonus track', úgy az ezen a lemezen Leonard Bernstein „Somewhere”-jét Metheny az éppen zajló szólókörútján egy Medley részeként játssza új kísérletének tárgyán, egy nylon húros baritone gitáron – persze azért érdemes megint vetni egy pillantást Jarrett trió felvételére is. Mindkét(/három) feldolgozás izgalmas, a széles közönségnek most egyenlőre csak Scofield (és Jarrett) verziója elérhető, ami a modern jazz kedvelőinek egyszerűen kihagyhatatlan.

 

Előadók:

John Scofield – gitár

Vicente Archer – bőgő

Bill Stewart – dob

 

Elhangzó szerzemények:

CD1

1) Mr. Tambourine Man (Bob Dylan)

2) How Deep (John Scofield)

3) TV Band (John Scofield)

4) Back In Time (John Scofield)

59 Budo (Bud Powell, Miles Davis)

6) Nothing Is Forever (John Scofield)

7) Old Man (Neil Young)

 

CD 2

1) The Girlfriend Cord (John Scofield)

2) Stairway To The Stars (Mitchell Parish, Frank Signorelli, Matt Malneck)

3) Mo Green (John Scofield)

4) Mask (John Scofield)

5) Somewhere (Stephen Sondheim, Leonard Bernstein)

6) Ray's Idea (Gil Fuller, Raymond Brown)