Főkép

„Ha már bele van táplálva a testedbe egy kis zene, miért ne játszanád el?” – Keith Jarrett
 
Mindaddig meglepő, hogy a lélek helyett a testet említi Keith Jarrett (zongora), amíg valaki el nem megy egy koncertjére vagy meg nem néz egy videofelvételt a jazz zongorázás egyik legnagyobb élő legendájáról és nem szembesül a mozgásában megnyilvánuló kényszerrel, amelynek minden eleme a létrehozandó hangokra irányul. Jarrett maga a zene élő organizmusa, akinek gerince kottavonalakból áll, izmai a ráépülő hangjegyek, és minden külső tulajdonságának összessége csupán eszköz, amely akkor funkciónál jól, amikor zongorázik. Mindez páratlan koncentrációval társul, amely képes a hallgatót is annyira magával ragadni, hogy ő is a zene részévé váljon. És ez egyben elvárás is a koncerteken: nem puszta véletlen, hogy Keith Jarrett a közönség verbális fegyelmezéséről is elhíresült, mivel a köhögést merő koncentrációhiánynak tartja.
 
A Keith Jarrett Trio új korongján közvetlenül a hangokkal kerülünk kapcsolatba, amelynek nyitánya kezdetben egy szabadnak tűnő zongora-improvizációból fokozatosan Miles Davis „Solar”-jának dallamaiba hajlik, hogy amikor Gary Peacock (nagybőgő) és Jack DeJohnette (dobok) is beszállnak rögtön egy dekonstruktív, szubdomináns kíséretbe ágyazott nagybőgő szóló jelezze, hogy miért jelenik meg ismét a ’89-es Tribute korongokon már egyszer kiadott téma újabb feldolgozása, a sokszor csak nemes egyszerűséggel „The Trio”-nak titulált muzsikusok előadásában.
 
„Amikor benne vagyunk egy dalban, bármit képesek vagyunk belőle létrehozni.” – Keith Jarrett
 
Az új korong, a svájci Luzernban 2009 júliusában rögzített felvételei ismét arról tanúskodnak, hogy ezek a muzsikosok valóban képesek a kompozíciókban rejlő végtelen lehetőségek sorának bármelyikét aktualizálni, mindezt természetesen a csak rájuk jellemző összeszokottság dinamikájával. Akiket ez a már önmagában páratlan tény még nem örvendeztetne meg, azoknak is számos meglepetést tartogat az album: a két Leonard Bernstein kompozíció, méghozzá mindkettő a West Side Story-ból, egészen új lendületet ad a triónak. A lemez címadó szerzeménye, a „Somewhere”, egyben az album központi témájává is válik az „Everywhere”-nek keresztelt improvizáció kiegészítés által. Jarrett balkéz játéka roppant friss, az improvizatív coda is voltaképpen a harmóniaszerkezet értelmezése körül forog, mindössze két akkorddal. Jack DeJohnette és Gary Peacock pedig már nem először hármuk együttműködésének hosszú története során, mindvégig egyként rezdülnek barátjukkal, és mintegy hangszereiken keresztül visszatükrözvén őt, maguk is hangjegyekből álló fluiditással mozognak, azaz játszanak. A „Tonight” mindenkinek ismerős melódiája pedig szinte robban, a feszes tempóból fakadó lüktetéssel hatalmas energiák szabadulnak fel, mind a felvételen, mind pedig a hallgatóban.
 
„A Jazz csak úgy ott van, aztán hirtelen eltűnik. Előfordul. Neked is jelen kell lenned, hogy átéld. Ennyire egyszerű.” – Keith Jarrett
 
A kiváló minőségben rögzített hangfelvételnek köszönhetően ennek az estének a hangjai nem vesztek csak úgy el, mint ahogyan a trió zenei kreativitása is kifogyhatatlannak tűnik, amelynek köszönhetően ismét maradandót alkottak.
 
Előadók:
Keith Jarrett - zongora
Gary Peacock - nagybőgő
Jack DeJohnette - dobok
 
A lemezen elhangzó szerzemények listája:
1. Deep Space (Keith Jarrett)
    Solar (Miles Davis)
2. Stars Fell On Alabama (Frank Perkins / Mitchell Parish)
3. Between Devil And The Deep Blue Sea (Harold Arlen / Ted Koehler)
4. Somewhere (Leonard Bernstein / Stephen Sondheim)
    Everywhere (Keith Jarrett)
5. Tonight (Leonard Bernstein / Stephen Sondheim)
6. I Thought About You (Jimmy van Heusen / Johnny Mercer)