Főkép

Bár alapesetben nem igazán szoktam krimiket olvasni, de mivel John Banville már a Booker-díjas A tenger című kötete óta nagy kedvencem, ezúttal kivételt tettem a szeptember elején megjelent Hóval, mely a szerző első olyan krimije, melyet a saját nevén jegyez (korábban már írt álnéven).

 

A Hó szerencsés ötvözete a zsánerirodalomnak és a szépirodalomnak, hiszen egyrészt megvan benne minden, ami kell egy igazi krimihez, másrészt meg a szokásos elemek mögött ott az az óriási mélység is, ami a fajsúlyosabb regények sajátja.

 

„Gyónás nélkül nincs feloldozás.”

 

Banville már rögtön az első oldalon megadja az alaphangot — itt gyilkolják meg brutális kegyetlenséggel a népszerű helyi papot, Tom atyát –, hogy aztán megérkezzen egy atipikus nyomozó egy, a szokásos Agatha Christie-féle krimikhez képest atipikus világba. A főhősünk, St. John Strafford ugyanis egy olyan figura, aki egyáltalán nem hasonlít sem Poirot-hoz, sem mondjuk Sherlock Holmeshoz. A harmincas éveiben járó férfi szinte mindenben elüt a környezetétől (a katolikus többséghez képest protestáns, a jobbára az ír függetlenségi háborút megjárt alacsony sorból származó többi rendőrhöz képest művelt és jó nevelést kapott, és gyakorlatilag az összes honfitársával ellentétben nem iszik alkoholt és nem is dohányzik), és ráadásul - intelligencia ide, intelligencia oda - még saját bevallása szerint is hiányzik belőle számos olyan képesség, amelyek igazán jó nyomozóvá tennék.

 

Persze ez utóbbi nem is jönne rosszul, hiszen szinte senkinek sem áll érdekében, hogy fény derüljön a gyilkos kilétére, ugyanis a nem túl rég függetlenné vált Írországban (a cselekmény java része 1957-ben játszódik) nem csak nem gyilkolnak papokat, de a világi és egyházi hatalom folyamatosan gondoskodik is arról, hogy még a gyanú legkisebb árnyéka se vetüljön egyetlenegy egyházi személyre sem, különösen akkor, ha az bűnös, mint Tom atya.

 

„Két napja egyfolytában havazott, és ezen a reggelen mintha az egész világ néma, elképedt mozdulatlanságba dermedt volna a minden irányban a messzeségbe nyúló, makulátlan fehér táj láttán. Az emberek azt mondták, hogy ez hallatlan, hogy még soha nem láttak ilyen időt, hogy emberemlékezet óta ez a legrosszabb tél. De hát minden évben ezt mondták, amikor havazott, és azokban az években is, amikor nem.”

 

Banville iszonyú lassan építi fel a történetet (ez a majd' 400 oldal mindössze szűk három nap leírása), és ügyesen rejti el az igazi és az olvasókat félrevezető nyomokat, ám itt a hangsúly nem a nyomozáson, hanem a még csak javában formálódó ír társadalom által kollektíven hurcolt bűnökön és titkokon van. De ahhoz, hogy ez a sok és sokféle kisebb–nagyobb bűn ilyen jól bele tudjon simuljon a történetbe, az is kell, hogy a szerző ilyen jól tudjon karaktereket alkotni. Szinte a legutolsó mellékszereplőig egyedi és hitelesen megrajzolt - még akkor is, ha sokszor az Agatha Christie krimik szellemében karikírozott - alakok vonulnak fel a történetben, legyenek azok a gyilkosság helyszínéül szolgáló kastély lakói, a protestáns kisebbséghez tartozó, ám évszázados előjogaikra nagyon is büszke Osborne-ok (a világháborús veterán apa, a zavartnak tűnő és férjénél jóval fiatalabb mostohaanya, az ellenszenves és törtető fiuk, vagy enyhén szólva is nimfomán lányok), vagy a kis falu bármely másik lakója.

 

John Banville egy igazán jól működő és már–már letehetetlen szépirodalmi igényességű krimit alkotott a Hóval, mely egyúttal pontos látlelete a még csak formálódó és jócskán bűnökkel terhelt korabeli ír társadalomnak is. Az 1945-ös születésű alkotó műve végre egy olyan regény, melyet egyaránt kedvelhetnek a zsáner- és a szépirodalom hódolói is. Igazán ritka az ilyesmi.