Roy Jacobsen: A Rigel szeme

Az utóbbi évek egyik legszínvonalasabb skandináv szépirodalmi sorozata kétségkívül Roy Jacobsen Ingrid Barrøy-tetralógiája volt, melynek harmadik része az idei könyvfesztiválra jelent meg a Scolar kiadó jóvoltából. Érdekes volt megfigyelni, hogy bár a stílus és a főbb elemek azonosak, mégis mekkora eltérés volt az első két kötet között. Hiszen míg A láthatatlanok egy évtizedeken át húzódó eredettörténet volt a Barrøy család főszereplésével, egy zord óda egy mára már letűnt életformához, a teljes mértékben önfenntartó szigeti léthez, addig a Fehér tenger már egyértelműen Ingrid Barrøyre, és az általa megmentett titokzatos orosz férfival való kapcsolatára koncentrált.

 

A Rigel szeme mindössze egy évvel a második világháború után veszi fel a fonalat, és bár a stílus és a főhős megint ugyanaz, ismét csak egy nagy változás figyelhető meg az előző kötethez képest. Ugyanis eddig a cselekmény ehhez a kis és mindentől elzárt szigethez kapcsolódott, ám az új regényben elhagyjuk azt, hogy Ingrid nyomába eredve megpróbáljuk felkutatni a háború utolsó szakaszában eltűnő orosz férfit, akitől a nőnek időközben gyermeke is született.

 

Aki ismeri Jacobsent, az jól a tudhatja, hogy ez az utazás korántsem lesz sétagalopp, és így az alig tízhónapos kisgyermekét magával hurcoló nőnek nem csak minden egyes megtett kilométerrel kell megküzdenie, de azzal is, hogy az ország még csak most kezd felgyógyulni a háború ütötte sebekből, melyek ott éktelenkednek mindenki lelkében. A második világháború utóhatásairól viszonylag kevés könyv született, pláne olyan, amely egy olyan országban játszódik, melyet – úgy hihetnénk – viszonylag megkímélt az emberi történelem eddigi legnagyobb apokalipszise.

 

„Ingrid csatakos volt, a végtagjai merevek, de még mindig könnyedén lépdelt, az útnak megvolt a maga lendülete, önjáró és önálló entitássá vált, Ingrid a szerelmet kereste, még mindig boldog tudatlanságban afelől, hogy a béke első áldozata az igazság.”

 

A norvég műve ennek következtében természetesen tele van titkokkal, bűnökkel, elhallgatásokkal, melyekkel nem csak Ingridnek, de az olvasóknak is meg kell küzdeniük. A Rigel szeme ennek tükrében persze nem adja magát könnyen, hiszen ahogy a nővel együtt lassan megértjük, itt mindenki takargat valamit, és ahogy keresztbe-kasba átszeljük az országot és újabb és újabb az utazást segítő vagy éppen hátráltató emberrel találkozunk, ráébredhetünk, hogy micsoda torzulásokat okozhat a háború az emberi lelkekben.

 

Roy Jacobsen nagysikerű tetralógiájának harmadik kötete ezúttal is hozta azt a színvonalat, melyet elvárhattunk tőle, így A Rigel szeme nem csak méltó folytatása az előző két regénynek, de mint ilyen a realista–minimalista próza újabb diadala is. Azt hiszem, a korábbiakhoz hasonlóan ezt alkotást is nagyon sokan fogják szeretni.