Sándor Iván: Tiltott terület

Hihetetlenül örömteli hír, hogy Sándor Iván legújabb művei immár sorozatosan közönségsikert aratnak, hiszen így már talán nem is kell annyira győzködni senkit, hogy kézbe vegye a most szeptemberben megjelent Tiltott terület című kisregényét az 1930-as születésű alkotónak, mely a tavalyi Szakadékjátszma kibővítése, továbbgondolása, és mint ilyen, nem csak az idei év egyik legjobb, de talán leggondolatébresztőbb darabja is.

 

A Tiltott terület ismét csak a gondolkodó ember és a fontos kérdések könyve, melyben ezúttal három tipizált, ám nagyon is hiteles alak, a fiatal, diplomamunkájára készülő Helytörténész, az orosz–ukrán frontról éppen hazatérő Haditudósító és a legújabb kötetét befejezni készülő Művészettörténész fut össze egy fiktív tófalvi panzióban, hogy ki–ki a maga módján vizsgálja a világot, melyben élniük adatot, valamint a történelmet és az örökösen múló, ám folyamatosan ismétlődni látszó időt.

 

Ez az alig 150 oldalnyi alkotás ismét csak óriási tudásanyagot mozgat meg, és számtalan művészeti ágat állít középpontba, legyen az éppen a festészet, az irodalom, a filmművészet vagy a történetírás, hogy közben azért persze el is mélyedhessünk a három férfi kutatásaiban, gondolataiban, személyes emlékeiben.

 

A legfontosabb alakunk talán a Helytörténész, aki igyekszik kideríteni a Napfény Panzió (korábbi nevén Rózsa Villa) éppen egy évszázadnyi történetét, mely természetesen reprezentálja a 20. századi Magyarország minden főbb és rendszeresen visszatérő problémáját. A könyv ezen szála az egyéni múltat vizsgálja a nagy, és a kisembert rendszerint eltaposó történelem árnyékában, így itt olvashatunk a névadóul szolgáló Rózsa naplójában többek között a Horthy idején a zsidókat ért atrocitásokról, a holokausztról, a Don-kanyarról, az államosításokról, majd a csendben rothadó kádárizmusról is. Ám ő lesz az is, aki kutatásai során szembesül azzal, ahogy a már majd' száz évvel ezelőtti politikai berendezkedés szép lassan és ráadásul egyre leplezetlenebbül visszalopakodik napjainkba, és így elkeseredett tanúja lesz az újjáéledő uram-bátyám rendszernek, mely az ország többi részéhez hasonlóan bekebelezi ezt a vidéki kisvárost is a maga fásult közmunkásaival és folyamatosan lerohadó vasúti hálózatával együtt.

 

Az idősebb Művészettörténész számára már ez nem igazán újdonság, ő már pontosan tudja, hogy a történelem folyamatosan ismétli önmagát; számára már nem is a szavak, hanem elsősorban a képek válnak a legfontosabbakká, melyekkel ki lehet fejezni a gondolatainkat, és ezáltal a lehető legpontosabban megjeleníteni a minket körülvevő világot. Éppen ezért kutatja a régmúlt festőinek (Dürer, Bruegel, de Chirico) alkotásait, hogy ezeket elemezve talán választ kaphasson a már a Szakadékjátszmában is megjelenő égető kérdésre: „Mi van itt? Mi ez az egész?"

 

A Haditudósító szakmájából is kifolyólag az élet legsötétebb oldalát kutatja, ennek következtében az orosz–ukrán háború poklában már pontosan érzi, hogy az Apokalipszis folyamatosan tart és ráadásul időről időre rendszeresen ismétlődik is, és így szinte mindegy, hogy az aktuális gonoszt éppen Hitlernek vagy Putyinnak hívják. A lényeg sohasem fog változni.

 

Sándor Iván új műve hihetetlenül összetett és átgondolt regény, mely ráadásul ahelyett hogy válaszokat adna, folyamatosan újabb és újabb kérdéseket tesz fel a világ állapotáról, elgondolkodtatva ezzel az olvasóit. Éppen ezért a Tiltott terület legalább akkora alkotás, mint volt tavaly a Szakadékjátszma, így alighanem az idei év egyik megkerülhetetlen könyve lesz. Vétek lenne kihagyni.