Okszana Vaszjakina: Seb

Minél többet olvas az ember, annál nagyobb az esélye annak, hogy az általa gyors egymásutánban olvasott könyvek rezonálni fognak egymásra. Így történt ez most is, hiszen nem sokkal azután, hogy letudtam a feröeri Oddfríður Marni Rasmussen Addig nem című kötetét, mely az év eddigi egyik legjobbja, ismét belefutottam egy rákkal, halállal és személyes emlékekkel intenzíven foglalkozó műbe, melyet az idehaza egyelőre totálisan ismeretlen fiatal orosz Okszana Vaszjakina jegyez.

Annak ellenére, hogy a témák igen hasonlóak, a Seb esetében a tálalás nagyon is más. Bár a skandináv regényre is jellemző volt a visszafogottság, a lecsupaszítottság és egyes szakaszai annak is igen–igen depresszívek voltak, de Vaszjakina műve ezen a téren jócskán túltesz a feröerién.

A fiatal orosz szerző nem árul zsákbamacskát, hiszen énelbeszélője már az első oldalon elindul egy szürke és jellegtelen vidéki városban, hogy magához vegye a rákban elhunyt édesanyja hamvait. Célja pedig nem más mint elvinni az urnát Szibériába, ahonnan a hányatott sorsú család származik. Bár adná magát, de a Seb egy pillanatra sem változik érzelgős road movie-vá, hiszen hősnőnk még maga sem tudja, hogy hányadán áll szülőanyjával.

A Vaszjakina által használt nyelvezet hihetetlenül rideg, steril, visszafogott, így ebből is következően gondolatai és leírásai kegyetlenül az olvasók húsába vájnak. A Seb jellemzően rövid egységekből építkezik, melyek hol az úti eseményeket írják le, hol a közös családi múltba tekintenek vissza (az elbeszélő családja, illetve főleg annak nőtagjai mintha el lennének átkozva, van itt rengeteg bántalmazás, alkoholizmus, és szürke [poszt]szovjet nihil), máskor inkább fókuszálnak az anya–lánya kapcsolatra (az alkoholista és egyik rossz kapcsolatból a másikba menekülő anya sosem tudta igazán elfogadni gyermeke leszbikus beállítottságát), vagy elbeszélőnk suta, működésképtelen és gyakran erőszakkal teli románcaira.

Az Addig nemmel ellentétben a Seb egy hideg, kegyetlen és depresszív történet, melynek célja, hogy a dolgok elevenébe vájjon. Így olvashatunk itt az elbeszélői én, valamint családja élveboncolásáról, a folyamatosan (a többi oroszhoz hasonlóan) magukkal görgetett traumák hatásairól, illetve a kortárs orosz valóságról. Bár Vaszjakina műve irodalmi értelemben sem éri el Rasmussené szintjét, de ettől függetlenül is értékes alkotásnak tartom, amelyet azonban csak azoknak tudnám ajánlani, akiket nem riaszt el ez a fent említett és végletekig járatott ridegség és kegyetlenség.