Főkép

Erdélyi Anna harmadik könyve ez. Az elsőt (Hajdinaföldi ​történetek – Mesék a neveletlen hercegről), mely egy mérsékelten buddhista szemléletű kötet, olvastam és szerettem. A második, Istenek ​földje című fantasyhez még nem volt szerencsém, de úgy sejtem, az is jócskán különbözik az elsőtől, akárcsak a Tűztánc.

 

Melynek egy viszonylag fiatal, gyermektelen nő a főszereplője. Mariann patológus, amiből gondolhatnánk horrorra is, Pest egyik külvárosában lakik, és a remek meglátásokkal teli, őszinte leírásokból tippelhetnénk szépirodalomra is, és épp kiderült, hogy a fiúja megcsalja, szóval lehetne ez akár mai romantikus sztori is (a már korán megjelenő fanyar humor ellenére sem feltétlenül a vígjáték felé hajló fajtából). Időbe telik, mire kiderül, hogy egyik sem – mert még leginkább az urban fantasy skatulyába illik a regény, annak is a YA/New Adult szekciójába, minthogy akad benne nem kevés szókimondás és némi erotika is.

 

De hogy Mariannak olyasmihez is köze van, ami a patológiánál is, hm, kevésbé hétköznapi, az tényleg lassan válik világossá, de addig sem unatkozunk. Egy dolog, hogy mindig extra fűszert ad egy olvasmánynak, ha az az olvasó számára ismerős helyeken is játszódik (és itt a különféle fővárosi helyszínek mellett Balatongyörököt is megjárjuk, melyet jelen sorok írója is megtett már néhányszor, mély örömére). De ettől még nem lesz jó egy könyv sem. Ám az apránként kibontakozó történet, valamint a remekül megírt szereplők együtt már igazán élvezetes, szórakoztató élménnyé varázsolják a Tűztánc-ot.

 

A történetről nem szívesen spoilereznék többet, mint a fülszöveg: Mariann inkább patológusnak ment, hogy meneküljön „sajátos” családja kötelékeiből, ám egy kevéssé szép napon összetalálkozik egy sárkányvadásszal, aki biztos benne, hogy a lány az, aki el tudná vezetni a város utolsó élő sárkányához. A László névre hallgató, igen sármos (és ezzel nagyon is tisztában levő) figura tudja, mit beszél, az olvasónak viszont beletelik néhány fejezetbe, hogy megértse. Tetszik, ahogy Erdélyi Anna a feszültséget fokozza, ahogy lassan adagolva az infót felépíti a sztorit, hogy közben az olvasó ne tudja eldönteni, melyik idegesítőbb: a főszereplő, akinek pokróc stílusa önmagában is remek humorforrás, pedig csak ennen bizonytalanságát takargatja ezzel, vagy az, hogy akkor most ki itt a „rosszfiú”, a vadász, a sárkány, netán (hiába, hogy nő) maga Mariann. Mindeközben kapunk, főleg a patológia két Marijának köszönhetően, olyan párbeszédeket, melyek nem csak erőlködnek, hogy viccesek legyenek, hanem tényleg azok, de némi kis korrajz és helytörténet is csurran-cseppen, és valahogy az egész mixtúra tök jól működik.

 

Hanem a befejezés… ilyen ordas nagy cliffhangerrel lezárni egy könyvet… Maradjunk annyiban, hogy megbocsátom, ha lesz folytatás.