Főkép

Az Előszó első mondata így hangzik: „A Hajdinaföldi történetek önálló vagy közös olvasásra szánt, buddhista értékeken alapuló segítő meséket tartalmaz.” Akit netán a buddhizmus elrettentene vagy elbizonytalanítana, azt nyomban megnyugtatom: ebben a könyvben csupa olyan örök érték van, amely bármely, az életet tiszteletben tartó vallásban, filozófiában vagy létszemléletben megtalálható (például: felelősségvállalás, együttérzés, tisztelet a másik ember iránt stb.). Semmi olyasmi nincs benne, ami téríteni akarna, vagy előtérbe helyezné a buddhizmust.

 

Az alcímben említett neveletlen herceg egy Marci nevű fiú, Hajdinaföld örököse, akit egyetlen magántanár sem volt még képes huzamosabb ideig elviselni. Nincs ember, aki vállalná a nevelését, mígnem egy nap felbukkan valaki (a történet egyetlen, kétségkívül buddhistaként ábrázolt szereplője), aki a mesék ködébe burkolózó Árpahegyről érkezik, hogy tanítója legyen Marcinak. A kötet fejezetei apránként elmesélik, mire is jutnak egymással. Az árpahegyi tanító egészen máshogy viszonyul a trónörököshöz, mint elődei: szelíden és határozottan, kitartóan és mélységes megértéssel. És annyit elárulhatok, hogy bizony nagyon is sokra jut a végletekig elkényeztetett, szemtelen, nemtörődöm, pökhendi fiúval.

 

Nem tudom, kell-e mondanom, hogy Marci, legyen bár királyfi, egy olyan típust testesít meg, amelyhez ma számtalan gyerek tartozik, lett légyen bár jóval kevésbé gazdag és hatalmas. Nehéz ebben a mai világban jóra és szépre nevelni a gyerekeinket, amikor mindenhonnan, kivédhetetlenül ömlik rájuk a túl sok információ, a túl sok vegyél-meg-és-vedd-meg-mind. Nem csak a médiából, hiszen az osztálytársak, a haverok is sokszor azt sulykolják beléjük, hogy ami van, az nem elég, még több kell, még jobb kell. (S persze ez nem csupán a gyereket érinti, de számtalan felnőttet is.) Ebben a könyvben az a jó, túl azon, hogy „egyszerűen csak” olvasni is megnyugtató élmény, hogy működőképes megoldásokat, mintákat mutat (nemcsak a gyerekneveléshez, de általában az emberhez méltó, élni érdemes élethez is), anélkül, hogy különösebben didaktikus lenne. Például az általam egyébként kedvelt Titoktündér sorozatban is messze nyilvánvalóbb a nevelő célzat. Igaz, a kötet végén a szülők olvashatnak a buddhizmusról, illetve az egyes fejezetek üzenetéről, mondanivalójáról, céljáról, és kiderül, hogy nagyon is tudatosan, Campos J. Anna gyermek-pszichoterapeuta segítségével felépített könyvről van szó, ám ez a mesék értékéből mit sem von le.

 

Ugyanis ez a könyv nemcsak segítség szülőnek és gyereknek, de igazi mesekönyv is. Mondhatni, hogy modern, amennyiben – minden mesei környezet mellett is – mindennapos, evilági dolgokról szól, melyekhez jószerével bármely gyerek tud kapcsolódni. De akkor is igazi mese, elmesél egy történetet, eljut valahonnan valahová. Nincsenek benne sárkányok és szörnyek, de van egy gyermek, akiből apránként előjön az értő és érző lény.