Főkép

Ha van olyan kortárs orosz író, akinek minden új könyve garantált közönségsiker és valószínűleg szeretni fogja a kritika is, az Viktor Pelevin (és talán Vlagyimir Szorokin) mellett az a Ljudmila Ulickaja, akinek gyakorlatilag az egész életműve olvasható magyarul. Így persze nem túl meglepő, hogy legújabb kötete, Az igazi nevem is hamar a boltok polcaira került, ám jelen esetben sajnos nem beszélhetünk olyan időskori remeklésről mint Cormac McCarthy esetében a Stella Maris / Az utas, vagy J.M. Coetzee-nál A lengyel, hanem inkább arról, hogy egy elismert és a nyolcvanas éveiben járó sztárszerző kötetbe rendezte azt, amit éppen a fiókja mélyén talált. Igaz, ezzel együtt sem értéktelen ez az új könyv, ám elsősorban azok fogják élvezni és értékelni, akik az írónő régi rajongói.

 

Ahogy azt hiszem már a fentiekből is sejthető, jelen esetben korántsem beszélhetünk egy egységes kötetről, így akadnak itt prózaversnek ható darabok, naplórészletek, anekdoták, elmélkedések és mesék / novellák is. Bár Ulickaja a kimagaslóan színvonalas prózái miatt lett világszerte híres, az új kiadvány legerősebb darabjai egyértelműen a kötet elejét kitevő prózaversek (a szerző megfogalmazása szerint automatikus írások), amelyek a maguk fragmentáltságában olyan intim dolgokról, mint a szerző múltjáról, családjáról, identitásáról, vagy testéről mesélnek. 

 

„a tenyeremben az igazi nevem lesz a fehér kavicson de 

a szürke sírkőre a hivatalos lesz ráírva a német temetőben 

ahol anyám és nagyanyám nyugszik”

 

„gyermekkorom óta szerettem volna jobb lenni mint

     [amilyen vagyok

és olykor tettem is olyasmit ami

jobb volt mint amire természettől fogva képes vagyok

valószínű tetszeni akartam

saját magamnak és most is szeretek tetszeni

nevetek ha rajtakapom magam –

gyerekes vonás”

 

Így a legerősebb írások között van a címadó, melyben Ulickaja saját valódi nevéről, és így identitásáról (zsidó-e vagy orosz) is mesél, ám egy–egy villanásnyi időre megjelenik a szerző édesanyja, édesapja, a nagy– és dédszülők, a nagy szerelmek és gyermekek, na meg a hozzájuk kapcsolódó brutális, kegyetlen vagy éppen sokszor értelmetlen orosz történelem. Aztán érdekes módon, ahogy fogynak az oldalak Az igazi nevem is sokat veszít az erejéből, így amikor az igazi prózai részekhez (a két ciklusban rendezett, főleg angyalokat szerepeltető mesékhez) érünk, sajnos nem marad más, mint a súlytalanság, vagy egy-két túlságosan is könnyen értelmezhető és feledhető tanmese.

 

Ennek tükrében elsősorban a vérbeli Ulickaja rajongóknak tudnám ajánlani ezt az új kötetet, melynek első fele számos érdekes dolgot árul el napjaink talán legjelentősebb orosz írónőjéről.