Főkép

Az idei világzenei kínálat egyik legfontosabb és egyben legizgalmasabb világzenei eseménye Magyarországon a szeptemberi BALKAN:MOST Fesztivál volt. Konferencia helyett a feleségemet és a barátokat választottam, így az esti koncertek mellett bőven jutott idő városnézésre, lazulásra. Mivel sok-sok évvel ezelőtt jártunk utoljára a városban, élmény volt újra bolyongani az óvárosban, sétálni a Séd patak völgyében, megkeresni a három Kolodko szobrot, ésatöbbi. Az első benyomásom alapján eklektikusnak és sokszínűnek láttam a várost, és mint ilyen, tökéletes helyszínnek tartottam a különféle stílusokat felvonultató fesztiválhoz.

 

Előzetesen annyi szerepelt a listámon, hogy van öt+egy program, amit mindenképpen meg akarok nézni, ezen kívül meg lesz ami lesz. Az előzetes bejárás során kiderült, hogy szerencsére a három helyszín közel helyezkedik el egymáshoz, így nem okoz gondot a színpadok közötti közlekedés. Pénteken elsőként Koszika produkcióját néztük meg az Óváros téren. Valamiért úgy éreztem, inkább a Foton kertjében lenne a helye, a duó nem tudta belakni a rendelkezésre álló teret, és magával ragadni a szellősen ácsorgó nézőket. Kár érte, mert Koszika vagyis Koszorús Krisztina hangja jó, és az elképzelése is egyedi, ezért megérdemelné a nagyobb figyelmet.

 

A Divanhana együttes a Szentháromság téren lépett fel és azt hozták, amit vártam tőlük, illetve annál jóval többet nyújtottak. Ugyanis bevállalták azt a bátor lépést, hogy a koncert közepére beiktattak egy akusztikus blokkot, amit csak Šejla Grgić énekesnő és az általam korábban még sosem látott/hallott Selma Droce hegedűs prezentált. Ez egyébként teljesen érhető lépés, hiszen a sevdah alapban nem egy tisztán mulatós muzsika, hanem inkább bánatos és szomorkás. Lehet, hogy ez a pár szám némileg leültette a hangulatot, de számomra pont ettől vált teljessé a produkció. Utána oldásként visszatértünk a vidámabb szerzeményekhez, így mindenki elégedetten távozott a térről. Egy biztos, emlékezetes negyven percet játszottak.

 

 

Az esti headlinerek – csütörtökön a Barcelona Gipsy balKan Orchestra és másnap a Dubioza Kolektiv – hozták a kötelezőt, őket már nem kellett bemutatni a közönségnek. Zenéjükre mindenki táncolt, énekelt, öröm volt nézni, ahogyan a tömeg hullámzott a színpad előtt. A sokéves rutinjuknak hála lazán kommunikáltak a nézőkkel, aktívan bevontak bennünket a zenélésbe, a balkánhoz is közük volt, s nem utolsó sorban hozták az igazi parti hangulatot.

 

Pénteken a belgrádi Naked kvartett szerepelt a programtervezetemben, mint kötelező állomás, mert kíváncsi voltam, mennyire lesznek meggyőzőek élőben, illetve mennyire van helyük a fesztiválon. Az első sorból nézve káprázatos koncertet adtak, nekem újfent nagyon bejön ez a jazzes, balkán dallamokkal megfűszerezett instrumentális világzene. Ami viszont meglepetést okozott, hogy mennyire tehetséges muzsikusokból áll az együttes. Goran Milošević eszméletlen dolgokat művel a színpad jobb oldalán (szokás szerint őt nem a többiek mögött, hanem mellettük helyezték el), hol precízen dobolt, hol pedig szabadon jammelt, élmény volt nézni. Branislav Radojković basszusgitáros mezítláb, hihetetlen intenzitással mozgott a színpadon, ő tényleg vonzza a tekintet. Természetesen Đordje Mijušković hegedűs és Ivan Teofilović szaxofonos sem okozott csalódást – a csúcspontot számomra a „Pada mrak” jelentette, mert imádom, ahogyan az improvizációkból rendre visszataláltak az alapdallamhoz.

 

 

Sajnálatos módon az Oratnitza koncert a kiírtnál később kezdődött – negyed órával éjfél előtt –, és ekkor már nem volt elég energiánk, ezért nem sokkal éjfél után távoztunk. Viszont ennyi is elegendőnek bizonyult annak a kérdésnek az eldöntésére, hogy vajon élőben is tudják ugyanazt a minőséget produkálni, mint a lemezen, vagy nem. Tudják, és még mindig tetszik, ahogyan a hagyományos bolgár énekstílust ötvözik a különféle hangszerekkel, létrehozva valami nagyon egyedi muzsikát. Tényleg nagyon fáradtak voltunk, különben megvártuk volna a fellépés végét.

 

 

A fesztivál többek között azért jó, mert az éppen szabad zenészek ott császkálnak a tömegben, így kis szerencsével lehet közös fotót készíteni, beszélgetni a kedvencekkel. Ebből a szempontból sincs okom panaszra, pár emlékezetes találkozással lettem gazdagabb. Többek között az Alice in WonderBand két tagjával (Ana Vrbaški és Marko Dinjaški) futottunk össze, és nekik is mondtam, hogy nagyon várom a fellépésüket. Amit aztán az első sorban néztünk végig feleségemmel, és megint egy igazi hűha élményt kaptunk. A zenét ismertem, de már az ajánlóban említettem (cikk erre), hogy ez a produkció nem korlátozódik a hangokra, legalább ennyire szerves része a mozgás, a test használata, és vélhetően élőben az igazi, akkor lesz teljes.

 

Így is lett, kis túlzással tátott szájjal, üdvözült mosollyal bámultam az első sorból mindazt, amit a duó a színpadon művelt. Úgy gondolom ez alatt a negyven perc alatt maximálisan kihasználtak mindent, amire a testzene+tánc+ének+némi elektronikus hangkiegészítés lehetőséget nyújt. A baráti körben volt, aki nem tudott mit kezdeni a látvánnyal, és ezért attól tartok, ez a fajta zene sosem lesz annyira népszerű Európában, mint mondjuk a Dubioza Kolektiv muzsikája. Pedig megérdemli a figyelmet, mert újszerű és eredeti – miként az a lenti videóból is kiderül.

 

 

Ezen kívül persze láttunk még pár koncertet (például a remek La Caravane Passe bulit), és sajnos lemaradtunk a Balkalar teltházas fellépéséről. Eljutottunk viszont a fesztiválzáró Manu Chao bulira, ami sokakkal ellentétben nekem nem okozott felhőtlen örömet. A negyedórás kését morgolódás nélkül elfogadtam, azonban a műsorral, illetve annak kivitelezésével már voltak problémáim. Ez nem az akusztikus verziónak szól, mert előzetesen megnéztem pár ilyen klipet és ott sikerült átmenteni az eredetik hangulatát, dallamát, ritmusát ésatöbbi. Viszont ezen az estén a számoknak valahogy sosem értünk a végére, csak sajnálatos módon a végtelenítést nem afrikai módra értük el, hanem lezárjuk, majd újrakezdjük, majd ismét lezárjuk, betoldunk egy teljesen máshonnan átemelt blokkot (lalala) és indul újra minden. Aztán volt konzervzene, miközben a trió lement a színpadról, és kevés számot is játszottak – szerintem. Valószínűleg nem ittam előzetesen eleget, vagy csak nem voltam kellőképpen ráhangolódva az estére, mert a teret betöltő sokaság túlnyomó többsége az első pillanattól az utolsóig élvezte a műsort.

 

Ettől a keserédes zárástól eltekintve szuper három nap volt, köszönet érte a Hangvetőnek és persze az összes fellépőnek. A Balkán világzenéje sokszínűségével még mindig alaposabb ismerkedésre csábít, és hallottam pár fellépőt, akiknek majd meghallgatom pár lemezét (ha van nekik és lesz rá időm). Azt meg már csak félve írom le, hogy milyen jó lenne jövőre egy hasonló fesztivál Veszprémben.