Főkép

’90-es évek, vidéki kisváros, kisgyerekkor.

A fülszövegen azt olvassa az ember, hogy Vass Norbert könyve „hiánypótló vállalkozás,a rendszerváltozás utáni időszak, a kilencvenes évek békepersepktívából megírt krónikája”. Be kell látnunk, hogy ez így is van, mert ha megnézzük a korabeli regényeket, dokumentumfilmeket stb., valahogy nem nagyon találunk leírást a korszakról a kisember szemszögéből: minden arról szólt, ahogy maffiózók, politikusok és ügyes spekulánsok többé-kevésbé ügyesen és legálisan halásztak a vadkapitalizmus zavarosában, néha megtörve az alvilági leszámolásokkal meg a balkáni háborúval. No de ki írt a Bburago kocsikról, a Tini Nindzsa Teknőcökről, egy álmos kisváros gyerekeinek „kalandjairól” vagy éppen a Casio óráról? A válasz leginkább az, hogy senki.

 

Esetemben ráadásul annyival személyesebb a helyzet, hogy én is ebben a kisvárosban nőttem fel, ráadásul a szerzővel egy gimibe jártam, egy évfolyammal alatta. Túlgondolni azért nem kell a dolgot, mert ugyan köszöntünk egymásnak, ha találkoztunk, meg névről ismertük is egymást, de ennyi volt az egész. Ez a kötet ráadásul Norbert alsós éveiben játszódik, és ő „kaposi” gyerek volt, én meg falusi, szóval nagy elfogultsággal senki sem vádolhat. Mielőtt elkezdtem olvasni az Indiáncseresznyét, számítottam is arra, hogy nem az én élményeimet fogom viszont olvasni, de kicsit úgy jártam, mint amikor a jó tanulónak nem sikerül fényesen a röpdolgozata: tudja, hogy max. egy hármast fog kapni, de azért mégis szürreális élmény, amikor kiosztják, és tényleg hármas.

 

Ennek ellenére mégis rendkívül ismerős volt az, amiről Norbert írt: a bringázások a haverokkal, a sulis élmények, az ismerős utcák, vagy a Mortálozás. Ez leginkább annak köszönhető, hogy Vass nagyon ügyesen ragadta meg azt a világot, amiben mi 9-10 éves gyerekekként éltünk. A Taszáron állomásozó amerikai katonák által „osztogatott” túlélőcsomagok, a videókazik, amikbe beletörölt valaki a családból, vagy az, hogy már az is program volt, ha átmentünk valakihez és néztük, ahogy az „számítózik”. Ezek a 7-8 oldalas novellák pontosan festik le azt a miliőt, amiben Vass Norbert élt gyerekként – de kis változtatásokkal akármelyik vidéki gyerek élményei lehetnének.

 

Pontosan ez az, ami miatt ez egy jó szépirodalmi írás, mert ha én találkozok néhány gyerekkori haverommal a faluból és elkezdünk anekdotázni, az nekünk mégiscsak nosztalgiázás marad, vicces és cikis sztorikkal – no meg egy néhánnyal, amit a gyerekeimnek nem kellene megtudni, - de Norbertnél ezek a történetek olyan részletekkel és a korszak tipikus kellékeivel – szubjektív élményeink objektív kiegészítőivel – vannak tele, ami pontosan lefesti, hogy mi miként éreztük magunkat akkoriban. Felnőttként olvasva mindez még jobban gyomorba vág: mennyire máshogy éltük meg (bár sejtésem szerint az idősebb generációk is), hogy Tesco nyílik a városban, mint ahogy manapság megítélnénk ugyanezt. Vagy hogy gyerekként – még ha rohadtul fájt is – mennyire semmiség volt, hogy zakóztunk egy hatalmasat a bringával, mint manapság (arról nem is beszélve, hogy a mai biztonsági sztenderdek szerint elképzelhetetlen lenne már ilyen bringákkal közlekedni).

Azt ugyan nem tudom megítélni, hogy mit mond ez a kötet az idősebb vagy éppenséggel fiatalabb generációknak, az Indiáncseresznye ahhoz túlzottan az én generációm regénye. Azt azért biztosra veszem, hogy szüleink kicsit más szemszögből ítélnének meg minket, ha elolvasnák ezt a kötetet.

 

Persze senki se tekintsen erre a novellafüzérre történelmi korrajzként. Ha valakit az Aranykéz utcai robbantás, a Vico gyilkosság vagy a balkáni háború érdekel, az itt ebből nem sokat fog kapni, hiszen ezek a dolgok maximum gyerekkorunk perifériáján voltak jelen és nem vehették fel a versenyt a Tupperware bemutatókkal vagy a frissen sült lekváros fánkokkal. A kötet nyelvezete is egyébként erre utal: Vass Norbert nagyon jól ragadta meg, hogy hogyan beszéltünk és gondolkodtunk annyi idősen (ez engem az elején kicsit idegesített, hiszen nehezen olvashatókká váltak tőle a novellák, de gyorsan megszokja az ember).

 

Habár az egyértelmű, hogy ez egy kis léptékű korrajz és nem válik majd olyan klasszikussá, mint mondjuk a Bűn és bűnhődés, de tudom ajánlani mindazoknak, akik mostanában közelítenek a 40 felé és nem pusztán nosztalgiáznának, hanem újra éreznék azt az időszakot, amikor „kicsik” voltunk. No meg persze azoknak is, akiket érdekel, hogy az milyen lehetett. Én viszont mindenekelőtt hálás vagyok Vass Norbertnek, hogy olyan szavakat és kifejezéseket idézett fel bennem, mint a Bburago, a canga, vagy a „szalajt a bringa”.