Bret Easton Ellis: A szilánkok

Azt hiszem vitathatatlan tény, hogy az idei év nemzetközi szinten is egyik leginkább várt kötete a hosszú hallgatást megtörő Bret Easton Ellis legújabb monstruma, A szilánkok, mely szerencsére példásan gyorsan (az amerikai megjelenést követően alig fél évvel) érkezett meg a hazai piacra Sepsi László ragyogó fordításában.

A főként az Amerikai psychóval világhírűvé vált szerző ezúttal sem hazudtolta meg magát; ebben az új, bő félezer oldalas ál-önéletrajzi regényében is bőven tocsogunk a különböző testnedvekben, kábító- és bódítószerekben, egyre-másra sorjáznak a durvábbnál durvább szexleírások, miközben mindent beleng a nihil és a képmutatás, ráadásul a háttérben még egy Hannibal Lecter szintű sorozatgyilkos is leselkedik a gyanútlan fiatalokra.

A kerettörténet szerint ebben a főleg 1981-ben játszódó sztoriban az ekkor 17 éves Ellis eddig eltitkolt története elevenedik meg, mely döntően kihatott a férfi egész életére és későbbi művészetére is. A regénybeli Ellis éppen végzős egy Los Angeles-i elitgimnáziumban, ahol – elsősorban barátainak köszönhetően – viszonylagos népszerűségnek is örvend, ám van egy nagy és ekkoriban még igen szégyenletes titka: hiába van dögös barátnője, ő inkább a fiúkhoz vonzódik, amit persze igyekszik eltitkolni. A regényírónak készülő srác éppen ezért örökösen „álarcot" hord, hogy annak a gondtalan milliomospalántának lássa mindenki, akinek láttatni szeretné magát. Ám mivel kénytelen folyamatosan színlelni, pontosan átlátja, hogy ilyen-olyan okokból a többiek is ezt teszik. 

A Buckley Gimnázium közössége és az itt tanuló Ellis baráti köre alapvetően viszonylag nyugodt és gondtalan életet élhetne (mindannyian gazdag szülők gyermekei, jóban is vannak egymással, jövőjük biztosított, és legfeljebb arról kell dönteniük, hogy éppen melyiküknél tartsák a soron következő bulit), ám egyszer csak megjelenik éppen a környéken garázdálkodó Pákász néven közismertté való sorozatgyilkossal egy időben a fotómodell külsejű, karizmatikus és rejtélyes hátterű új tanuló, Robert Mallory, aki hamarosan az egész baráti társaságot bűvkörébe keríti, az élénk fantáziájú és a dolgokat többnyire kiszínező Ellist kivéve, aki egyre inkább úgy érzi, hogy az általa is őrületesen vonzónak tartott srác azonos lehet a pszichopata sorozatgyilkossal.

„Rettentő önállóak voltunk tizenhat évesen, de egyáltalán nem tűnt úgy, hogy ez hátrányára vált volna fiatalságunknak, mert L. A.-ben azon a héten lettél felnőtt, hogy megszerezted a jogosítványodat. Emlékszem, Jeff Taylor kapott közülünk először autót, és egy tanítási nap éjszakáján felvette Thom Wrightot Beverly Hillsben, aztán beugrott hozzám a Mulhollandra, hogy engem is felvegyen, majd elvitt Hollywoodba, miközben nyolcsávos kazettán a „You May Be Right” dübörgött Billy Joel Glass Houses című albumáról, és elmentünk megnézni éjszakai vetítésen a Hármas számú űrbázist a kihalt Cinerama Dome-ban – ez 1980 februárjában történt. Nem emlékszem a filmre – sci-fi Farrah Fawcett főszereplésével, csak tizenhét éven felülieknek –, csak a szabadságra, hogy önállóak vagyunk, és nincsenek velünk a szüleink. Ez volt az első alkalom, hogy kocsival mentünk megnézni egy tízkor kezdődő filmet, és emlékszem, hogy lógtunk a Cinerama Dome hatalmas parkolójában, éjfélre járt, körülöttünk a kihalt Hollywood, körbeadtunk egy spanglit, és szélesre tárult előttünk a jövő."

A szerző ragyogóan képes megjeleníteni nemcsak a korszakot (az itt szereplő zenékből is pompás válogatást lehetne készíteni), de ezt a gondtalan, parttalan és sodródó életérzést is, miközben szép lassan felvázolja a szereplők közti kapcsolatot, és a történtek után jó négy évtizeddel későbbi jelenből folyamatosan előreutalgat a későbbi véres befejezése. Sajnos el kell mondanom, hogy jó előre fel kell arra készülni, hogy A szilánkok csak roppant lassan épül fel (ráadásul igazi története is alig van), a java része ugyanis céltalan és sehová sem tartó leírások sorozata, pusztán – kétségkívül jól működő – hangulatkeltő elem. Ez viszont, véleményem szerint, ilyen hosszúság mellett komoly rákfenéje a kötetnek, hiszen sem a szereplők kidolgozottsága, sem a köztük lévő kapcsolat sincs a legmagasabb fokon, ráadásul a sorozatgyilkos-szál is gyakran klisékből építkezik. 

Éppen ezért azt kell mondanom, hogy A szilánkokat elsősorban a szerző rajongóinak, illetve azoknak ajánlanám, akik egy–egy kötetet leginkább a magával ragadó hangulatáért olvassák. Nekik minden bizonnyal tetszeni fog. Engem menet közben a fent említett negatívumok miatt sajnos egyre inkább elveszített a kötet.