Kácsor Zsolt: Pokoljárás Bipoláriában

A 21. század második évtizedébe érve egyre inkább úgy tűnik, hogy a szépirodalomban uralkodó trend az autófikció lesz, így természetesen egyre-másra bukkannak fel idehaza is az ilyen témájú kötetek. Újabb ékes példa erre Kácsor Zsolt Pokoljárás Bipoláriában című műve, mely – mint a címe is mutatja –  a szerző életét megkeserítő bipoláris depressziónak szókimondó krónikája. 

 

Erre az alkotásra már csak azért is kíváncsi voltam, mert míg a 2017-ben megjelent Harminckét bolond című regényét az adott év egyik legjobbjának tartottam, addig a 2020-as Cigány Mózest bizony csak komoly fenntartásokkal tudtam fogadni. Így persze kíváncsi voltam, ezúttal merre fog elbillenni a mérleg. 

 

Egy ilyen jellegű, betegséget és az ezzel kapcsolatban fellépő nem mindennapi létállapotot középpontba helyező kötet esetében természetesen kiemelten fontos, hogy merre indul el vele az alkotó. Hogy mi lesz számára fontos, egy életérzés közlése, a szikár dokumentarizmus, vagy esetleg mindezek regény keretébe való helyezése? Jelen esetben Kácsor olyan ügyesen keverte a lapokat, hogy ezek egyike sem szenvedett igazán csorbát, így együtt egyesültek egy, a témája ellenére is viszonylag könnyen befogadható és emlékezetes regényben.

 

„Mindig vannak kifogások, magyarázkodások, nekilendülések, próbálkozások, ideig-óráig tartó menekülések, de önmagam elől elmenekülni nem tudok. Az arcom nem az enyém, az arcom fehér papírlap, s nem íródik rá többé semmi. Nem akarom, hogy a jövőbeni könyveim megszülessenek. Pedig könyvet írni jó. Pedig csak könyvet írni jó. Pedig a könyvírásnak semmi értelme. Pedig csak a könyvírásnak van értelme, semmi másnak. Mennyi pedig, pedig, pedig.”

 

A Pokoljárás Bipoláriában bár érezhetően tesz bizonyos engedményeket a cselekményességet illetően, mindvégig megmarad annak a hiteles és rendkívül szuggesztív módon önemésztő szövegnek, amelynek az elején az első fejezettel elindult (az elbeszélő éppen depressziója legmélyén öngyilkosságra készül), így itt nem maradnak, nem maradhatnak tabutémák, ennek révén pedig nem csak szerző életét megkeserítő emlékek bomlanak ki teljes mélységükben (például amikor gyerekkorában szó szerint mézbe akarták fojtani, vagy felnőttként évtizedeken át mérgező kapcsolat fűzte egy elérhetetlen nőhöz), de bizony a jelenkor könnyen beazonosítható irodalmi alakjai mellett ezúttal olyan szereplő is megjelenik, aki korábban sohasem, így a szerző intézetben élő fogyatékos testvére is.

 

Ennek a műnek többek között nem csak az a kulcsa, hogy az olvasó beleláthat ebbe a sajnos sokakat érintő betegség mechanizmusaiba (a kényszercselekvésekbe, kényszerképzetekbe, folyamatosan fellépő hangulatváltozásokba), hanem az is, hogy ezen a szűk 200 oldalon olvashatunk szinte mindenről, ami felépíti a szerző személyiségét, így a betegsége és múltja mellett egyebek mellett a zsidósághoz vagy az íráshoz való viszonyáról is.

 

Rendkívül ötletes, hogy a rövidke fejezetek a héber nyelvhez hasonlóan pusztán mássalhangzókból álló (így minden esetben többféleképpen felfogható) címeket kaptak, utalva ezzel nem csak a világ sokféleképpen értelmezhető voltára, de a bipoláris depresszió eredendően kettős természetére is.

 

Ráadásul az ember tényleg elhiszi, hogy ezek az igazi Kácsor Zsolt szavai, aki évtizedek óta küzd a bensőjében elő, őt irányítani akaró „halott ember" akaratával, létrehozva olyan remek alkotásokat mint a Pokoljárás Bipoláriában. Véleményem szerint ez a regény nem csak a szerző eddigi egyik legjobbja, de az idei év egyik legemlékezetesebb szépirodalmi kötete is.