Főkép

Scott Kelby alighanem a legismertebb fotóskönyv szerző, legalábbis A ​digitális fotós könyv 1. c. könyve a világ legnagyobb példányban eladott fotóskönyve, de megannyi egyebet írt, s egész sok megjelent magyarul is.

 

Kelby azzal lett ilyen sikeres, hogy rendkívül egyszerűen és közérthetően mutat megoldásokat a legkülönfélébb fotós kérdésekre, kamerán belül, vagy azon kívül (Photoshopban, Lightroomban). Emellé van egy olyan folyamatosan viccelődő stílusa, aminek köszönhetően egész szép azok tábora is, akik rühellik a könyveit – bár hatványokkal többen vannak, akik szeretik. Magam úgy vagyok vele, hogy hosszú távon fáraszt, de rövid távon jókat kacagok egyes poénjain, és valóban rakat jó trükköt lehet tőle tanulni.

 

Mindazonáltal ezzel a könyvvel becsapott. Amihez hozzá lehetnék szokva, mert kb. minden könyvében leírja, hogy ő ugyan nem akar eladni neked semmit, de egész hamar kiderül, hogy dehogy is nem. Ennek a Vakuskönyvnek ez az alcíme: „Hogyan szeress bele a vakudba és készíts vele olyan képet, amiért eredetileg megvetted”, és itt is kinyilatkoztatja már az elején, hogy őt senki nem szponzorálja, nem kap %-ot, meg egyáltalán. Aztán nem telik bele tíz oldal, és már rájöttél, hogy önmagában a rendszervakud sz.rt sem ér, ha a fényképezőre rakod, tehát az a minimum, hogy veszel egy rádiós kioldót. És ez csak a kezdet. Ha annyi millióm lenne, ahányszor leírja egy-egy termék pontos nevét, hát meg is tudnám venni mindet, kétszer.

 

A másik, hasonlóan sokkoló kijelentése az, hogy a TTL módot felejtsük is el, azt csak a Joe McNallyhez hasonló nem evilági fotósok tudják úgy használni, hogy ne ordítson minden azzal lőtt képükről, hogy vakuval készült… (Megjegyzés: Kelby volt McNally nem egy könyvének kiadója és/vagy szerkesztője. És magyarul is elérhető több műve, és tényleg zseni a pali.)

 

A legnagyobb baj persze az, hogy valószínűleg igaza van. Scott, akármilyen tőrülmetszett zsivány legyen is, akinek a poénjai a teljes magyar stand-up komedista színteret megalázóan zsibbasztóak tudnak lenni, fotózás meg utómunka terén perfact, mint a magyar kiadója. (Bocs.) És elég alaposan el is magyarázza, sőt, bele is veri az ember fejébe, hogy miért kell úgy használni a vaku(ka)t, ahogy ő írja. Tehát ha van már vakud, de nem szeretnél még több pénzt a szükséges felszerelésekre költeni, ne olvasd el ezt a könyvet. Mert ez minimum 42%-ban egy sajátos humorral megfűszerezett, remek trükköket tartalmazó termékkatalógus.

 

Szóval. A TTL-t és a gépről vakkantást el kell felejteni, mondja Scott. A TTL azt jelenti, hogy through the lens, vagyis a vaku az objektív illetve a fényképező által mért értékekhez igazodik. Kézi beállításra kell váltani, a rendszervakut pedig (amit kisvakunak is neveznek, mivel nem akkora nagy dög, mint a stúdióvakuk) állványra rakni, lehetőleg messzebb a fényképezőtől, a témára irányítva. És ez bizony azzal jár, hogy csak a rádiós távvezérlővel tudjuk majd elsütni a vakut. Mint mondtam, ez csak az első, amit muszáj megvenned, ha elolvasod a könyvet, és szót akarsz fogadni Kelby kapitánynak. A többi effektíve fakultatív, attól függően, mit is szeretnél vakuval fotózni (bár elsősorban a profikat célozza meg, akik fotózásból élnek). Ja, bocs, softbox is mindenképp kell. Meg állvány, pláne, ha nincs olyan barátod vagy asszisztensed, aki vállalja, hogy tartja a vakut.

 

Van azért jó hírem is. Kelby ebben a könyvben alighanem tényleg megtanít arra, hogy olyan fotókat tudj készíteni, amelyekről nem mondja meg akárki, hogy vakuval készültek, hanem természetes megvilágításúnak hatnak, és azt hiszem, elég sokan vagyunk úgy ezzel az egész vakuzással, hogy ezt szeretnénk elérni. Tehát, mondhatni, elvesztünk. Ugyanakkor Kelby módszereinek zöme beállított fotókra vonatkozik, és ha te történetesen a valódi pillanatokat szereted elkapni, akkor megúsztad. Legalábbis ritka, hogy állványra tett vakuval meg lehessen oldani az ilyesmit. Vagy pl. a legtöbb koncerten tilos vakuzni, s ha mégis, hát azt sem valószínű, hogy állványról, softboxszal oldod majd meg. Nem szólva a vadvilágról, a tájképekről, netán a sportfotózásról. Mondom, itt elsősorban a beállított fotókhoz kapsz segítséget – ami a profikon túl bárkinek jól jöhet, akinek mondjuk van családja, és nyektették már avégett, hogy csináljon végre egy jó fotót is a családtagokról stb.

 

A könyv a Kelbytől megszokott módon épül fel: egy téma egy oldal (jobbára). A lényegét valószínűleg fele, sőt negyed ennyi oldalon is leírhatta volna. Más kérdés, hogy bár nagyon szép a könyv, jó minőségű papír, jól látható fotókkal, de elviseltem volna több fényképet, amelyeken látszik, amiről emberünk ír.

 

A magyar kiadásról még annyit, hogy van benne pár hiba, de alapvetően rendben van, sőt, a fordító, Baráth Gábor számos bravúrt is végrehajtott, feltehetőleg (remélhetőleg?) olyan Scott-poénoknál, melyek magyarul kevéssé működnének. Ezek mondjuk kissé meglepőek, annyira magyarra lettek alakítva, és ha nem olvastam volna más, nem általa fordított Kelby könyveket, nem tudnám megmondani, Baráth úr a fotóskönyvek Tandori Dezsője-e (ő ugye, Isten nyugosztalja, híres-hírhedt volt a fordításairól, melyek effektíve Tandori szöveggé változtak). Mindazonáltal a fordító íróként is hasonlóan vicces stílusban ír, így valószínű, hogy szoros lelki rokonság köti őt össze Scottal, már túl azon, hogy Baráth Gábor saját jogán is tech könyveket jegyez (pl. Adobe Photoshop Lightroom fotózásnak, Furmányos fotós könyv stb.).