Főkép

Azt hiszem, mindenképpen örömteli dolog, hogy a kanadai Csehovnak is nevezett Alice Munro hazai életműkiadása immáron a végéhez közeledik, ugyanis már a szerző olyan korai munkái - mint az 1974-es Valamit el akartam mondani - is olvashatóak magyarul, hála a Park Könyvkiadó fáradhatatlan munkájának.

 

A 2013-ban elnyert irodalmi Nobel-díjának indoklásakor a „kortárs novella nagymesterének" aposztrofált Munro sosem számított ezerarcú szerzőnek, és ez most sincs másként. Hiszen az új kötet tizenhárom hosszú (20-40 oldalas) elbeszélése pontosan abba a világba kalauzol el, ahová korábbiak, és ugyanúgy asszonyok, lányok, idős nők mindennapi életét állítja középpontba mint a többi nagy sikert aratott műve. A kanadainál azonban nem is a témák vagy a formák sokszínűsége a lényeg, hanem az, ahogy képes megragadni ezeket a hétköznapi alakokat és hétköznapi történeteket, és beléjük sűríteni valami univerzálist az emberi létezésből. 

 

Bár általában nem történik bennük semmi különös, de mégis olyan sok mindent tömörít össze bennük Munro, hogy az szinte minden elbeszélés esetében kitenne akár egy-egy önálló regényt is. Ám ezek a témák mindig a felszín alatt, és többnyire rejtett vagy kevésbé rejtett utalások formájában találhatók, így ezeket nem az írónak, hanem az olvasóinak kell felfejtenie. Ahogy a korábbiakban, úgy ezúttal is elsősorban a társadalmi és családi elvárások mögött megbúvó tragédiák, megalkuvások érdeklik a szerzőt, így bár játszódjon mindez Kanadában, de mégis pontosan átérezhetőek a hazai irodalombarátok számára is.

 

A címadó elbeszélésben egy testvérpár évtizedes története bomlik ki, melyben a magát mindig is csúnyábbnak találó húg rejtett féltékenysége mozgatja a szálakat ebben a balladai kihagyásokat is tartalmazó szövegben. A második elbeszélés, a „Nyersanyag" szintén évek–évtizedek történéseit sűríti magába (ez egyébként jellemző még több másik darabra is), és egy, a férjétől már réges-rég elvált asszony visszaemlékezései, illetve a férfi újonnan megjelent novellája egyszeriben más fénytörésben mutatja a korábban történteket. De ugyancsak egy kimondottan furcsa testvéri viszonyt mutat be a „Megbocsátás a családban", melyben egyszerre jelenik meg a neheztelés, a harag, a megbocsájtás, de bizony a humor is.

 

„Először jegyszedő lett egy moziban. Anya szerezte neki az állást, ismerte az igazgatót a régi Nemzetközi Filmszínházban a Baker Streeten. De kénytelen volt kilépni a sötétségfóbiája miatt. Attól a sok sötétben ülő embertől olyan érzése van, mintha bogarak mászkálnának a bőre alatt, közölte. De ez csak a jegyszedőségben zavarta, a moziba járásban nem. Imádta a filmeket.

Valójában egész nap moziban ült, kétszer is végignézett minden filmet, aztán ment egy másik moziba, és megnézte, amit ott játszottak. Valahogy el kellett töltenie az időt, mert anya velünk együtt azt hitte, hogy egész nap a Greyhound buszpályaudvar irodájában dolgozik."

 

Úgy gondolom, Alice Munro hazai megítélése szerencsére már eljutott egy olyan szintre, hogy a szerzőt már ennél nem is kell jobban bemutatni, így aki szerette a korábbi köteteit, az ebben az újban sem fog csalódni semmiképpen.