Főkép

A többek között a legrangosabb francia irodalmi díjat, a Goncourt-t is korábban elnyerő francia-belga író, Eric-Emmanuel Schmitt elég előkelő helyen áll azon a képzeletbeli listán, melyen azok a szerzők sorakoznak, akiktől illett volna már olvasnom, de valamely okból még egyetlen művükhöz sem volt szerencsém. És ha már eddig nem akadt a kezembe az Ibrahim úr és a Korán virágai vagy az Oszkár és Rózsa mami, akkor úgy gondoltam, hogy a legújabb művét, a féltéglányi méretű Elveszett Édeneket most már semmiképpen sem hagyom ki.

 

Ez a közel félezer oldalas kötet, mint ahogy az előszóból is kiderül, egy elképesztően grandiózus vállalkozás nyitánya, hiszen a hatvanas éveiben járó szerző egy nyolckötetes regényfolyammal kíván elmondani mindent, amit fontosnak vél az emberiség történelméből. 

 

Az Elveszett Édenek központi hőse az öregedni képtelen Noám, aki már évezredek óta járja a maga útját, és bár lehet, hogy néha meghal közben, de aztán újra és újra feltámad, és éli tovább nem mindennapi életét. Legújabb feltámadása pedig éppen napjainkra esik, és a számára hihetetlenül felgyorsult világba csöppenő (és itt egy titokzatos összeesküvésbe keveredő) férfi egyszer csak úgy dönt, hogy megírja élete történetét.

 

Azonban senki se számítson egy Virginia Woolf-féle Orlandóra, melyben a főhős változatosnál változatosabb, új és újabb életeket él, hiszen a derék Noámunk olyan szószátyár módon kezd bele történetébe, hogy ebben az első kötetben mindössze az első, a csiszolt kőkorszakban zajló élete kerül terítékre.

 

Bár a fülszöveg egy filozofikus kalandregényt ígér, ebből elsősorban csak az utóbbi valósul meg, hiszen úgy vélem, az Elveszett Édenek minden vitathatatlanul meglévő erénye mellett elsősorban a kihagyott lehetőségek kötete. Hogy miért írom mindezt? Azért mert a szerző nem egy „irodalmi banánhéjon" csúszik el műve során. Gondolok itt arra, hogy bár elvileg egy őskorban született ember meséli el a történteket, az itt ábrázolt világ nagy része még laikus szemmel is hiteltelen. Hogy mást ne is említsek, az itt élők mindössze egy emberöltő alatt szelídítik meg a kecskéket és a kutyákat, találják ki a cserekereskedelmet és találják fel a hadsereget (ami már azért is furcsa, mert az időszámításukat egy régvolt csatához kötik), de a rézkorszakba lépéshez is éppen ennyi idő kell nekik. De ugyanígy az itt bemutató szereplőket is nehéz kőkori embereknek elképzelnünk, hiszen jóval modernebbnek tűnnek és modernebbül beszélnek. Újabb negatívumként tudom megemlíteni, hogy bár a lábjegyzetként betoldott esszébetétek egy része jól működik, érzésem szerint Noám – mint amolyan Forrest Gump – ezekben kicsit túl sokszor bukkan fel a történelem későbbi nagy alakjai mellett, hogy aztán például Rousseau általa ismerje meg az őt híressé tevő filozófiáját, vagy Herman Melville az egyik tőle hallott sztori révén legyen világhírű.

 

Schmittet érezhetően két dolog érdekelt igazán, az egyik az, hogy elmélkedhessen az olyan őt érdeklő dolgokról mint a hatalom természete, vagy az egyén szabadsága a társadalomban, a másik pedig az, hogy úgy szője a kalandok sorát, hogy az olvasónak esze ágában se legyen letenni ezt a sodró lendületű művet. Ha ebből a szempontból nézem, akkor Schmitt regényfolyamának első kötete még akár sikeresnek is mondható. Ennek tükrében elsősorban azoknak ajánlanám ezt a kötetet, akik egy izgalmas kalandregényre vágynak, és akiket nem rettent el az ehhez kapcsolódó néha azért tényleg elgondolkodtató filozófiai bónusz sem.